Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tizenötödik

2017.02.25

Emlékszem a lámpafényben hogy láttam az árnyékomat, mikor este hazafelé sétáltam. Azon elmélkedtem, mi lesz majd. Mi lesz akkor, ha kinyitom a kaput, és nem tudom majd holnap az iskolában a matekot. Kicsit szomorú voltam, amikor eszembe jutott, hogy milyen könnyedén oldanak meg példákat a többiek. Én meg csupán akkor érzem jól magam amikor az álmodozásba temetkezem, vagy könyveket bújok. Amikor átlépek abba a másik világba. Ahol a költők ülnek tollal a kezükben, egy teleírt lapot tartanak a térdükön és kérdőn néznek rám. A szájuk néma, csak felém nyújtják a lapot, és én olvasom. Rájuk nézek, és ők vissza rám. Aztán megszólítom őket. Csak úgy. Az ő szavaikkal. Ekkor megnyílnak, és megérzem mi van odabenn. A szívükben. Vagy mi van bennem. Nem lényeg. A szavaik a szívhez szólnak, és az a lényeg, hogy eljussanak oda. Ezt nem lehet jegyben mérni. Ezt hiába írom le a dolgozatba. Nincs mellette évszám, és fogalommeghatározás sem. Mire osztályozzanak? Azért elmosolyodom. A kulcs elfordult a zárban, és beléptem a házba, ahol volt külön szobám. A padlástérben. Nagy világos szoba. Az ablaka keletre nézett, és az erkélyajtó elé oda volt tolva az íróasztalom. Sokkal izgalmasabb volt az ablakon keresztül látni a napfelkeltét, mint kinntről.. az valamiért tiltva volt. Nem emlékszem miért. Betartottam a szabályokat. Csak a szívem nem tudta. A gondolataim, képzeletem sem ismert határokat. Szép tónusokat festett a valóságba. Persze akkor még nem tudtam megfogalmazni pontosan. Ezért úgy mondtam, ahogy én láttam. Ezt pedig senki nem értette. Nem látta. Szóval adott egy gyermek, akinek képzelete világok között utazik, de a hétköznapokban úgy érzi buta, és tehetségtelen. Az órákon az ablakot nézi, miután a számok, és a betük játszani kezdenek előtte a füzetben. A nyelvórán hallja a szavak ritmusát, de a nyelvtani szabályok olyan mértékben érthetetlenek előtte, mintha nem is lennének. Nem érti azt sem, hogy a tanár miért meséli olyan élvezettel a kivételeket, amelyek csak megerősítik benne az érzést, hogy ő ehhez kevés. Nem szóltam hát. Mit is mondtam volna. Az egész világ olyan fura hely volt, amihez kevés voltam. Ötösöket is kaptam. Szerintem egyiket sem tartottam jogosnak. A kettes, hármas volt az a jegy amit nem szerettem. Azt súgták nekem, hogy ennyire vagy képes. Ez az amit értesz, amit kihozol magadból. Csak egy gyenge hangocska súgta, hogy ez nem igaz.

Ez a hang este megerősödött. Amikor lekapcsoltam a villanyt, és magamra terítettem a paplant, hogy édesanyámék ne lássák, hogy olvasok alvás helyett. Ilyenkor mellém ültek a főhősök, a mellékszereplők, és a sötétség határán derengeni kezdett az préri, vagy a vadon, az indiánok, a Tüskevár, vagy a Bükk északi erdei. Sárkányok emelkedtek kővé vált seregek felé, vagy Nemecsek mártózott éppen hideg vízben. Két kicsi hód miatt folytak a könnyeim, és nem tudtam letenni három kutya, és egy cica kalandos utazásának kicsit gyermeki történetét sem. A sor végtelen volt. Éreztem az afrikai dzsungel hajnali kipárolgását, egy otthagyott gyermek félelmét, és együtt sétáltam a sánta farkassal észak vadonjaiban. Ekkor én voltam a világ. Nem valaki voltam, hanem minden. Egy közeg. Szóval fogalmam sem volt, hogy ki is vagyok valójában. Csupán az ellenőrző közepes jegyei, valamint a futball edző lenéző tekintete próbált eligazítani.

Megkérdezték, hogy mi szeretnénk lenni. Csak úgy záporozott a sok válasz. Tanár, ügyvéd, fakitermelő, fodrász, eladó, kutató, tudós. Mindenkinek volt valamilyen kész válasza. Vagy legalábbis úgy tűnt. Csend volt mikor rám került a sor. Rávágtam, hogy csillagász. Mindenki nevetett. Ahhoz ügyes matekosnak kell lenned, hangzott, és nem tudtam elmagyarázni, hogy nem egy távcső előtt akarok üldögélni, és homályos fényeket kutatni. Hanem utazni a világok között. Elmesélni, hogy milyenek. A rajtuk születő meséket. A vágyakat. A fájdalmat. A szégyent. Mindent. A szerelmet. Tehát fogtam magam, és kissé keserűen felmásztam a kertünkben álló cseresznyefára, és néztem a hegyeket a falu körül. A szél csendesen simogatott, és képzeletemben megindult a mese áradása. Láttam vágtázó lovakat a hegyoldalon, és égbe röppenő griffmadarat a falu tornyáról. Csendesen sétáló magányos harcosokat, akiket csak én láttam, és néma biccentéssel üdvözölve mentek tovább ismeretlen céljuk felé. Figyeltem hogyan gördül végig egy esőcsepp egy fekete cseresznyén, és milyen nyomot hagy maga után. Hosszú órákat töltöttem mozdulatlanul odafenn. Egy hang és egy mozdulat nélkül. Jó játék volt. Mint tél után az elolvadó hó helyén tavaly elhagyott játékokért kutatni.

Régen volt. Mégis emlékszem az érzésre. Haszontalannak lenni. Ezt kapod utána is. A középiskola padjában ülve, amikor amúgy is haragszol a világra, mert valahogy sehogy nincs helyed benne, és annyi szabály van, hogy akkor gebednél meg, ha teljesen be akarnád tartani. Még egy gép is fellázad ez ellen. Vírusos lesz. Főleg akkor érzed ezt, amikor olyan helyen vagy ahol semmi keresni valód. Vagy legalábbis azt hiszed. Nem azt tanulod meg, hogy mit fogsz életed során csinálni, hanem azt hogy mit nem. Csak akkor azért ez még elég kemény lecke, sokszor orrba gyűr. Persze egy idő után érzéketlen leszel, és csak legyintesz a tanárok dorgáló tekintetére, és kicsit irigyled azokat az osztálytársaid, akik szemében látszik, ,hogy értik mit magyaráz az a fura figura a katedrán. Aztán észreveszed, hogy csupán te nem érted, és ekkor megerősödik benned, hogy valóban sokkal gyengébb képességeid vannak. Lázadni kezdesz. Mással foglalkozni. Velem így történt.

Ekkor kezdtem mesélni. Játszani. Valóban. Éjszakánként. Heti háromszor, de olykor négyszer. Este tíztől hajnalig. Gyertyafény mellett. Az asztal tetején ülve. Élni kezdtem. Az első szó után megnyílt egy másik világ és szócső lettem csupán.. magam voltam a lovak kipárolgása, a kedves fogadós, a gonosz főúr, a beteg vámpír, vagy a túlerőben lévő lovaghadtest. Nem találtam ki sosem a történetet. Én meséltem, mégis én izgultam a legjobban, hogy mi lesz a vége. Nem szabtunk határt a képzeletünknek. Csoportosan merültünk el abban a világban. Nappal pedig résnyire nyitva maradt. A játékosok szívből kapcsolódtak a karaktereikhez, és láttam a szemükben a könnyet, amikor valami fájt nekik. Láttam szerelmi csillogást, mikor tolvajnőt meséltem, és láttam valódi gyászt, mikor a túlélés érdekében egyikük feláldozta magát. Aznapra vége lett a mesének. Senki nem tudott szólni. A szabad akaratunk megvolt, de csak egy bizonyos szintig befolyásoltuk a mesét. Ezt pedig így helyes. Megtaláltam magam, csak nem tudtam róla. Haszontalan időtöltésként aposztrofálták, és azt mondták, hogy ebből nem lehet megélni, itt az ideje befejezni. Abbahagyni. Elfogadtam. Lehajtottam a fejem, és megküzdöttem az érettségivel. Kemény csata volt, és sebesülten bár, de túléltem. Elvárás volt, hogy tovább menjek. Nem mentem. Évek kellettek mire kihevertem azt a rengeteg visszafogó minősítést amit addig kaptam.

Gondolataimból a lámpafények folyton változó árnyalatai zökkentenek ki. Egymás után sorrendben. Nézem az árnyékomat. Felrémlik bennem a gyermek. Milyen lenne, ha most szembe találkoznék azzal az emberkezdeménnyel aki akkor voltam? Itt állnánk némán. Tiszta tekintete némán, és kicsit félve nézne fel rám. Szakállam, és testtartásom már nem idézi azt az esetlenséget amit akkor éreztem magamban. Leguggolnék, és a kezem nyújtanám. A tekintetemmel kérném, hogy érintsen meg, és tudom, hogy amint ez megtörténne megkapná azokat a meséket amire vágyott.

Egy pillanat alatt egy életet. Látna vágtató ménest, ahogy az erdőből kiszáguldva körbe vágtáznak a fennsíkon, és hallaná egy sas vijjogását, miközben az utolsó követ ragadja meg a szikla tetején, és kilendül a szakadék felé. Látna hegyeket, havat, állatokat, szerelmeket, lángoló szíveket, szemeket, sok ezer könyvet, pillanatokat, csillogást, szomorúságot, érintést, bánatot, és úszna a tengerben. Küzdene a széllel, a napsütéssel, és mosolyogva aludna el a csillagok alatt. Érezné a vas keménységét a kezében, és az izzadságot az edzéseken. A hegyek útjait, az erdők susogását, a napfény játékosságát.

Tudná. Megnyugodna. Mosolyogna. Nem lenne szomorú. Mert egyetlen könyv, egyetlen történet sem lenne olyan csodás, mint ami rá vár, az utána következő közel három évtizedben. Mint minden alkotásban ebben is van bőven fájdalom, de ez nem számítana. Mert megértené, hogy az út a lényeg. A többi csak ráadás. Megtanulná, hogy mindegy mit gondolnak körülötte, előbb utóbb azt kell tennie amihez valóban ért. Amiben valóban otthon van. Mert az a boldogság. Csupán évek kellenek, és sok türelem. Hit. Érzelem. Erő. És néha igenis sírhat. És ne felejtsen el nevetni. Soha! Mert a gyermek arról álmodik, hogy felnőtt lesz, a felnőtt pedig arról hogy gyermek. Én arról álmodom, hogy csillagász leszek. Utazom a világok között, és mesélek arról mit találtam. A világokat összekötő fákról, az űrben láthatatlanul szárnyaló Éjmadarakról, az Univerzum gyökeréről, és a teremtő Hangról. Mesélek magunkról. Az életről. A szépről. A jóról.

Mert most én vagyok az író, aki némán ül kezében tollal, és térdén egy papírral. Feléd nyújtom, hogy elolvasd. A szívedhez szól. Persze csak ha megérted, és érdekel. Akkor megszólalok. Elmondom, hogy ez a te meséd. Kacsintok, kézen foglak és megkérlek, meséld el nekem.

Szívesen hallgatom. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Anna.L - AnnaLukaaacs1@freemail.hu

2017.12.12 20:32

Mikor lesz folytatás?:-)

István - Re: AnnaLukaaacs1@freemail.hu

2017.12.15 18:17

:) Lassan újra jelen leszek...

S - syla89@freemail.hu

2017.04.13 18:57

Ez csodálatos volt és olyan mély ; álmodozó mégis valós :) kicsit visszahoztad a gyerekkorom köszönöm :)

Nóri - norcus94@citromail.hu

2017.04.27 21:47