Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tizenhetedik

2018.01.14

A tűz lustán játszik az ujjaim között. A gyertya viasza vörös cseppeket izzad, és a lángok  furcsa árnyakat vetnek a falakra. A tükrök a falakon vörös, és kék fényeket kevernek egymásba. Örök körforgás. A teremben egy pillanatra minden néma és mozdulatlan. Csak a lángocska nyargal egyik tenyeremből a másikba. Nem is látom a bár többi vendégét. Csak a tűzre figyelek. A láng visszaugrik a gyertyára, és újra mozgásba lendül minden. A pultos éppen hogy elkap egy megbillenő poharat, egy nő leejti a telefonját, és a társa lopva néz bele a dekoltázsába, míg lehajol érte. Moraj hallatszik, csendesen beszélgető emberek, és halk zene duruzsolása. Figyelmem az előttem lévő borospohárra terelődik. Halványan látszik rajta az ajkam nyoma. Egy vörös csepp az abroszon. Nem tudok viselkedni, suhan át a gondolataimon, majd elmosolyodom. Igazából nem is lényeges. A bár zsúfolásig tele. Minden asztalnál párok mulatják az időt. Kivéve nálam. Ha nem lennék törzsvendég, és nem a ház legdrágább borát innám, már megkértek volna, hogy távozzak. Pedig elég lenne egy kis kedvesség, és szedném a sátorfám. Figyelem a többieket. Na persze nem feltűnően. Látszólag egy kindlet olvasgatok. Csak néha pillantok fel, de az is elég. A képek beleégnek a tudatomba, és analizálni kezdem őket. Mintha értenék hozzá. Az ajtó mellett ülő fiatal pár még csupán most ismerkedik. A férfi kissé ideges. Kezeit folyton összedörzsöli, és ujjait összekulcsolja. Térdei nyitottak, és teljes testtel a másik felé fordul. Akár egy napraforgó. Homlokán az összpontosítástól apró ráncok, próbálja a nő minden rezdülését felfogni, értelmezni, és a saját javára fordítani. Persze mindezt öntudatlanul. A nő tekintetet nyugodt. Megpihen a férfin, és néha körültekint, megnézve a többieket. Lábai zártak, karjai keresztben. Mosolyog, de tartja a kellő távolságot. Nem testben. Lélekben. Még rajtam is átfut egy pillanatra a tekintete, de ezt inkább érzem, mint látom. Szegény fiúnak esélye sincs.

A mellettem ülő pár egymástól elfordulva beszélget. Csak fejük van egymás felé, az is gyakrabban más irányba, mintha nem is a másikhoz intéznék a szavaikat. Igazából úgy látom, hogy már nem hiszik el, hogy meg tudják hallani egymást. Tovább fordulok, és temérdek jel villan fel még. A pultoslány haj igazítása amikor egy vendég a pulthoz lép, és összemosolyognak. Ismerik egymást, és együtt mozdulnak, felnevetnek. A vendég partnere egy feszes tartású fiatal nő, akinek szeme pengeként villan, és mikor a pultos felé tekint, keresztbe teszi a lábát. Ez az ő fegyvere. Elmosolyodom. Kacagások, grimaszok, akaratlan és tudatos mozdulatok. Ahogy telik az idő, az alkohol elmossa a határokat. A felvett pózokat. Elkezdenek figyelni egymásra. Megjelenik a tűz a szemekben. Az arcokon. A tenyerekben. Kortyolok egyet a borból. Egy pillanatra a számban tartom, és érzem a nyári nap melegét a lelkemben. Bevillanó képek egy őrült évből. Lehunyom a szemem, mintha ezzel távol tarthatnám a belsőmben tomboló ösztönlényt. Szerencsére még jól vagyok, úgyhogy a villanás hozta lángok hamar izzássá szelídülnek bennem. Mikor kinyitom, a gyertya lángjába bámulok. Vörös fények cikáznak az abroszon. Lassan magába szippant a tűz. Mélyről szóló üstdobok. Múltbéli képek. Kitaláltak. Valóságosak. Árnyalakok. Szólítanak, és közéjük bukok.

Nyári forróságtól lüktet a halántékom, és csapzottan nézek fel az égre. Körülöttem révületben táncoló emberek, és én is érzem izmaimon az elmúlt órák dübörgését. Fejem felett a telihold világít, és szerteszét csillogók papírcsillagok hevernek. Tombol a zene. Férfiak és nők lüktető egyvelegének szíve vagyok. Karjaim megemelkednek, és mikor lehullanak testek fonódnak beléjük. Idegen, forró szenvedély karol át, és emel a magasba, hogy visszaforduljak a valótlanságba. Hagyom magam. Elragad a zene, és része leszek annak az óriási testnek-szívnek-léleknek ami egybeforr a színpad előtt, és lüktetve táncol.

Most hó van, és néma csend. Éjjel. Az utcák kihaltak, csak a hózápor valóságos. Zsebre dugott kézzel sétálok hazafelé, mikor odaérek a főtérre. Fülemben ősi tánczene. Csak másodpercekre tétovázom. Majd felugrom, és a földre guggolásba érkezem. Kezem szélmalomként őröl, és beleveszem egy sosem volt táncba, a hóban, a némaságban, az üres téren. Forgok, és lépek, ugrom, és szaladok, csúszom, és hempergem, megélem minden pillanatát. Tánc a hóban. Ki tudja mennyi ideig. Aztán zihálva fekszem a hidegben. Körülöttem az téren lassan betemeti nyomaim az égi áldás. Arcomon sisteregve olvadnak a kristálypelyhek. Megérintem őket. Márványkemény bőrt tapintok. Érdeklődve állok fel, és az arcom tapogatom. Aztán megpillantom a testem odalenn…csak én kavargom a szélben. Test nélkül. Szabadon. Felkacagok, és hagyom hogy az ősi dal újra átjárjon. Lehunyom a szemem és az égre reppenek. Még érzem, hogy lesz egyre melegebb..

Megrázkódom. A moraj visszaránt a valóságba. Ideje indulnom. A bor elég volt mára. Ki tudja meddig voltam magamba zárva. Készülődés közben rámosolygok a pultosokra, és fizetek. Kissé bizonytalanok a lépteim. De az utcára érve megemberelem magam. A folyó felé veszem az irányt. Elég késő van, alig vannak, így nyugodtan játszom a gyertya lángjával a tenyeremben. Mikor leérek a rakpartra, ott sötét van. Néhány utcai lámpa nem ég. Elmosolyodom. Ez így pont jó. Odalépek a korláthoz, és mélyet szívok a levegőből. A lángocskát az égre dobom. Kacagva tűnik el a város fényeiben. Meg sem lepődöm, amikor mellém állnak. Arctalanok. Nem kell oldalra néznem. Ismerem őket. Minden gondolatukat. Minden vágyukat. Örömüket. Fájdalmukat. Az elmúlt évek kísértetei. Egyszerre mozdulnak velem. Cigarettát veszem elő, pedig nem dohányzom. A füstöt az égre eresztem. Kinyújtom oldalra a kezem. Durva szövetkabátot érintenek ujjaim. A másik irányban, a bőr kérgességét érzem. Felsóhajtok, ahogy belém olvadnak mindannyian, újra elárasztva emlékekkel, gyengeséggel. Kétségekkel. Milyen jó volt a bor mellett játszani a tűzzel. Nem gondolva semmi másra. Csak a jelenre. Csak a mostra. Megtörlöm a szám. Az égre nézek. Szárnyaim kitárom, és tűzcsíkot húzva magam után lánggá változom. Felröppenek. Csodálatos fényben égek. Minden tűz ősi erejével, szépségével, tomboló hőségével. Aztán megcélzom a földet. Teljes erővel csapódok be. Lángok terjednek szerteszét, és a földben az egész város érzi az erejét. A szerelmesek fellángolva fonódnak egybe, gyűlölködők esnek egymásnak, a hontalanok egy pillanatra nem fáznak, a gyertyák vörösen izzanak, a cigaretták vége fellobban, kéjes kiáltások harsognak nagy tollpárnákban. Aztán eltűnik minden úgy ahogy jött. Hamu maradt a földön. Szürke és fekete hamu. A szél felkapja, és viszi magával. Játszik egy kicsit vele, aztán szétszórja a nagyvilágban.

A korlát hidege térít magamhoz. Lehet kicsit elaludtam a folyó mellett. Felállok. Lesöpröm magam. Zsebrevágom a kezem. Sétálni indulok. Haza. Fáj a fejem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.