Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

tizenhatodik

2018.01.12

Egymás után zakatolnak a sárga fények a járdán. Hajnal van. Még alszik a város, csak az utak ébredeznek. Néhány álmos, frissen festett nő áll a buszmegállóban, mikor elfutok mellette. Arcukat mobiltelefon fénye világítja meg, fülükben headset. Nem látnak, nem hallanak semmit. Vonásaik élesek, tekintetük tompa. Elhagyom a fényeket, sötét úton futok. Feketén ásítanak rám az üres ablakok. A szelektív kuka körül hamis gyémánt csillogás a széttört üvegek remegő fénye, megroppan talpam alatt egy-két sötét szemétdarab.

Csak zihálásom hallatszik, és ütemes lábdobogásom az aszfalton. Fülemben szívem zakatol, és gondolataim átsuhannak egyik lábamból a másikba. Gyomromban enyhe görcs, a reggeli éhezéstől, a futástól, és a megemésztetlen problémáktól. Lassan szabadul fel az endorfin a sejtjeimben..még nem mosolygok csak úgy magamtól, még várom a testem, hogy megérkezzen. Várom, hogy ő legalább éljen. Meggyorsítom a tempót. Eszembe jutnak az elmúlt napok. Hetek. Hónapok. Évek. A múlt ködébe veszett már minden. Mások ilyenkor hátra dőlnek, behunyják a szemüket. Elcsendesednek. Magukba néznek. Oda mélyre. Hagyják lecsendesedni a gondolataikat. Érzelmeiket. Érzik testük minden porcikáját. Minden egyes rezdülését. Én futok. Közben egyszerre vagyok nyitott, és mélyen magamban. Hallom hangos lélegzetem. Kikerülök egy kukát, és egy enyhén részeg hajléktalant, miközben véletlenül mélyen leszívom a bűzét. Először bosszankodom, majd elszégyellem magam. Semmivel sem vagyok jobb mint ő. Csak én fürdök. Nekem van hol aludnom. Nekem a szívem hajléktalan. Akinek pedig ilyen, az hontalanabb annál a csavargónál, aki zavaros tekintettel lép oda egy oszlophoz, és hajtja fejét a hideg betonhoz.

Volt már másképp. Talán pont ez a baj. Ez olyan mint a betegség. Amíg egészségesek vagyunk minden természetes. Nem fáj a fogunk, a hasunk, nem szédülünk, és nem ráz a hideg, vagy a köhögés. Vágyunk az egészségre. Akkor látjuk, hogy milyen fontos, ha nem fáj semmi.

Ki kell kerülnöm egy autót, ami ráparkolt a járdára, és elérek egy parkhoz, amit teleszemetelt az eső, és az ember. Keskeny út vezet rajta keresztül, amit csak a lábam lát. Ráhagyatkozom. Teszi a dolgát. Egymás után, következetesen ritmusosan. A szívemmel együtt. Ami kicsit fáj, de szerencsére nem az izom. Az fáj, ami belül van, és műszerekkel nem kimutatható. A hiány fáj neki. Persze csordultig van sokféle szeretettel, de egy féle hiányzik. A szerelem. Miközben átugrom egy kiálló gyökér felett, eszembe jut, hogyan próbáltam túladni rajta..hátha kell valakinek.

Persze hazugság lenne azt állítani, hogy kirakatba raktam, és aki kapja marja. Ha így működne, akkor talán egyszerűbb, de sokkal szerényebb világot élnénk. Figyeltem őt. Mintha tálcán előttem lenne, és nézem mikor mozdul meg. Vittem magammal mindenhova, és ha láttam valakit, akkor óvatosan lesandítottam rá, aztán ha megdobbant, félénken megnéztem miért. Óh a kis ostoba. Mármint én. Nem tudom mit jelzett..talán azt, hogy barátom ezek a nők, na ezek nem vesznek észre téged soha. Nem mintha olyan gyakran ugrált volna…évente egyszer, ha olyan kedve volt. Talán. Én pedig nem vesztegettem sem időt, sem fáradtságot. Találkozót szerveztem, kedveskedtem. Beszélgettem. Próbáltam magam adni. De több szinten is kudarcot vallottam. Egyrészt falakba ütköztem. Mintha egy kedves kisgyerek lettem volna, aki mert nagyot álmodni, és a hercegnőit megszólítani, és volt bátorsága kimondani, elmutogatni, hogy szerinte vannak még álmok, amiket meg lehet valósítani. Üresen néztek vissza rám. Elszomorítottak. Nem értettem. Ennyire senki lennék?

Másrészt nem is magam adtam. Arra képtelen vagyok, ha izgulok. Rossz hatással van rám. Anno irodalomvizsgákon volt így. A folyosón magabiztos voltam, majd mindent tudtam, de ha valami oknál fogva nem értette a tanár, azt amit én mondtam neki, elbizonytalanodtam. Makogtam, és elfelejtettem mindent. Újabb lámpa állja az utamat, most már érzem az izzadtságot a derekamon, a hideget vizes alkaromon, és zsibbadni kezd a talpam is. Az idő megszűnt létezni. Csak kulacsomat szorongatom, és belekortyolok a vízbe.

Emlékszem a forralt bor ízére. Ahogy a fahéj illata megsimít, és az édes mámor ráragad az ajkamra. Nagyjából ennyi érzéki élményt adtak a találkozások, és kezet rázhattam magammal, mikor elváltak útjaink. Néztem utánuk, és sajnáltam magam. Sajnáltam őket. Ők nem hagyták szeretni magukat, én pedig nem szerethettem. Csak azt nem értem, hogy miért találkoztak velem. Előtte sem voltam más. Sőt még idétlenebb az izgalom miatt. Talán így jobbak a hétköznapok. Talán egy jó program volt a mozi, vagy színház helyett. Vagy beszédtéma. Mindegy. Egyre fogynak a kilométerek. A távoli keleten már halványabb a sötétség, és fekete felhők kontúrjai adnak keretet a hajnalnak. Zihálva futok. Most már mehet a tempó. Most már nincs megállás. Semmi miatt.

A csendben, ott belül a szívemben megindul egy mozi. Látom a párokat magam előtt. Az élet, vagy Isten nagy leosztását. Látom az öreg emberek csendes, néma, tisztelettudó simogatását. A fiatal diákok eget is megrengető lángoló szerelmét. A csendes derűt, vagy hangos szitkot a parkolóban gyerekeit üldöző házaspárban. Összeér a kezük egy pillanatra. Gyerekek a kosárban, kissé zilált haj, és egy pillanatra elnevetik magukat. Majd az egyik gyerek eldobja a kocsikulcsot, ami ki tudja hogy került hozzá. Folytatódik a vég nélküli harc a hétköznapokban. Látom a KFC pultjában dolgozó két fiatal vállának összeérését, és a mindent megmutató mosolyt, ahogy egymásra néznek. A tévében szereplő két énekes, akik úgy ülnek egymással szemben, mintha éppen ők lennének Ádám és Éva, aki először fedezi fel, hogy van még valami olyan csoda amivel nem találkoztak, és nekik rendelte Isten.

Mindezt látom, és belehúzok az utolsó kilométerbe. Érzem a tenyeremben az érintést. A tarkómon ismeretlen ajkak simogatását. A lelkemben egy mosolyt. Olyan mintha csukott szemmel futnék bele a világba.

A kapuhoz érve segítek a házinéninek kirakni a kukákat. Hálásan néz rám. Pár szót váltunk, és mosolygok. Ez a kedves hölgy együtt öregedett meg a házzal, amelyben lakik. Egyik sem fiatal már. A folyosón összetalálkozom a szomszéddal, aki dolgozni indul.

Mikor becsukom az ajtót, homlokomat a keskeny rácsnak támasztom, háttal állok a lakásnak. Még érzem az érintést. A puha csókot a nyakamon. Le van hunyva a szemem, és érzem, hogy izzadtságcseppek csorognak végig a vállamon. Nem akarok megfordulni. Nem akarok szembesülni azzal, hogy mindez kitaláció. Mindez csak álom.

Aztán összeszorítom a fogam. Mosolyt erőltetek magamra. Megfordulok. Most kezd hajnalodni, és szürkék a körvonalak a lakásban. Csend van. Minden nyugodt. Lámpakapcsolás nélkül bújok ki az edzőruhámból, és zenét kapcsolok. Zuhanyzás közben pedig énekelek.

Azt viszont sosem tudom, hogy a zuhany vízcseppjei alatt örömömben, vagy bánatomban sírok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Papp Andrea - Re: Re: fylemontelefon@gmail.com

2018.01.12 23:15

"Ennyire senki lennék?" Ezt nem kérdezheted komolyan! Szerintem határozottan VALAKI vagy! Elgondolkodtató írás!

István - Re: Re: Re: fylemontelefon@gmail.com

2018.01.13 17:41

:) Azért az írás kicsit fantázia is...vannak helyzetek amikor az ember megkérdőjelezi önmagát. :) Aztán helyrezökken, vagy változik.

Anna.L - AnnaLukaaacs1@freemail.hu

2018.01.13 06:38

"Biztos vagyok benne,hogy senki nem vágyik annyira soraidra, mint én,és kétlem,hogy volna bárki is,aki nálam jobban megérdemli őket"
J.A