Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Csók

2012.10.01

 Egy csók volt. Egyetlen mindent elsöprő, és mégis döbbenetes csók. Ahogy ott ültem a földön, és fogtam az arcom, és nem láttam semmit. Játszottunk. Valami labdajátékot. Nem figyeltem és a labda arcon talált. Nem fájt igazán, csak lehunytam a szemem, mert megijedtem. Ekkor éreztem, hogy valami puha ér az ajkamhoz, valami forró, szűnni nem akaró vágy érint meg, és követeli bocsánatom, és mindenem. Félig kinyitottam a szemem, és láttam az arcát. Lehunytam, hogy el ne tűnjön, köddé ne váljon, és hogy mindig emlékezzem erre a pillanatra.  Amikor vége lett elmosolyodott. Néztem rá, és ő énrám. Egyre hevesebben vert a szívem. Egy pillanat volt, és menthetetlenül szerelmes lettem. Szinte fájt annyira jó volt.

Erre az intenzív érzésre riadtam fel…

Sötét volt. Egyedül voltam. Az ágyamban, a szobámban. Az ablakon egykedvűen sütött be az utcai lámpa fénye, sárgán, és álmosan. Én pedig ültem az ágyamon, és próbáltam csillapítani bolond szívem dobogását. Összeszorítottam a szemem, hogy el ne tűnjön az álomlány arca, de lassan köddé vált, bármennyire is emlékezni akartam.

Annyira gyönyörű volt. Annyira intenzív volt.

Most is érzem a csókját. Itt van az íze, az illata, az ereje bennem. 

 

Erőtlenül felkapcsolom a fényeket a konyhában, és felteszek egy kávét. Nem érdekel, hogy hajnali háromkor ez még túl korai, nem érdekel semmi. Boldog szomorú vagyok. Álmomban egy pillanatra egy pillanat alatt szerelmes lettem, és boldogabbá váltam, mint sokan egy egész életen át sem.

Most itt vagyok. Egyedül, magányosan, és nincs sehol sem akiért megdobbant a szívem. Eltűnt, mint egy sosem volt álom. Szomorú is vagyok, mert nem emlékszem, és hiányzik.

A kávé lefőtt, és miközben iszogatom, zenét hallgatok. A dallamok beleolvadnak a hajnali ködbe. Egy rég halott költő örök szavai megzenésítve… pont illik ide. A kezembe veszem a laptopot, és böngészni kezdek. Szörfölök, repülök az oldalak között. Nem számít merre, hova, miért. Ömlik a zene, a videó, a riport, a kép, mégsem elég semmi. Csak ülök előtte…Megunom. Felállok, felöltözöm, és elindulok. Talán lesz ma valami, talán megpillantom, talán elhiszem, hogy létezik, hogy van olyan, amikor nem egyedül vagyok.

 

Talán lesz erőm megtenni, és felhagyni azzal a roppant romantikus életszemlélettel amivel eddig éltem, hogy minden pillanatra készen, továbblépve, messzeségbe vágyva repüljön a lelkem állandóan. Mint egy félszárnyú madár, ami egy helyben köröz, és keresi mesebeli másikszárnyú párját, hogy aztán kétfejű sasként a levegő uraivá váljanak.

Minden pillanatban változok.

Most is.

Érzem a pórusaimon, a gondolataimon, hogy olyan vagyok, mint egy ezerfejű organizmus, amely velencei maszkok tucatjait dobálja száz kezével, hogy megtalálja az érzéseket a maszkok ráncaiban.

Élő, lüktető maszkrengeteg.

A változás állandósága.

Remegek az univerzumban, és majd szétvet az energia.

Női arcok, és mosolyok suhannak el mellettem, és térdelnek a mellkasomra, hogy csókot adjanak szememre, számra. Én szomjas utazóként iszom lelküket, és töltöm fel őket magamból. Magból, erőből, dacból, virágból, vízből, vérből, könnyekből, mosolyokból. Életből.

Lehunyom a szemem. Mind ott vannak bennem. Szükséges rossznak születtem? Azért vagyok, hogy fájjon, hogy erősebbek legyenek, hogy megbecsüljék, ami jön? Vagy egyszerűen túl felszínes vagyok, és csak szeretném, hogy lelket szeressenek bennem.

Szégyellem magam. Hiányzik az álomlány csókja, a szívem verése. Az érintése. Körülnézek. Mosolyok, és unott arcok vesznek körül.

Mennyire egyszerű lenne.

Odamenni valakihez, megérinteni a kezét, mélyen a szemébe nézni, elmondani, hogy Hercegnő, és hogy mindennél fontosabb, hogy itt lehetek, láthatom, érinthetem, és tudhatom hogy létezik. Ellépni mellőle, hogy érezzem mennyire rossz távol lenni, akár karnyújtásnyira is. Lehajtani a fejem, hogy ne lássa arcom pirosát, ami elárulná, hogy izgatott vagyok.

Egyszerű lenne, a valóság mégis más. Szemeim, ezek a gyarló gézengúzok megmásítják a valóságot. Keresik a szépet, a gyönyörködtetőt, és bár nem is tudok róla, de tudatalattim sűrű felhőjéből próbálják felidézni AZT a szépséget, amit álmomban láttam.

Így vakon és süketen botorkálok, úgy hogy nézek, de nem látok. Olyan vagyok, mint a művész aki elvesztette ihletét. Régen a világ legszebb szobrait faragta, de most keresi az okot, a múzsát, az életének értelmét, vagy halálát. Simogatja a durva kőfalat és érzi benne a lüktető sziklaéletet, ujjai végigfutnak a vaskorlátok durván csiszolt felületén, és indákat varázsolnak az élekre…de csak megy, megy a messzeségbe, és nem találja a helyét. Azt sem tudja, nappal van e vagy este, tél vagy nyár, csak annyit sejt, hogy valamit nem talál.

Aztán megtorpanok. Ajkaimon ott az íze. Az álom csókjának, ami az eszemet elvette. Egy falfirkát böngészek egy romos kapu boltívén. „ Az álmok elmerülnek, és nélkülük ébredünk…”

Megtorpanok. Nem hiszek a feliratnak. Itt van bennem. Érzem. Annyira hiteles, hogy jobban hiszek az álom valóságának, mint a mindennapok egyszerű taposómalmának. Ez az álom csak csókban oldódik fel. Elmosolyodok. Csak belegondolok, hogy milyen hatása lenne annak, ha azt kérném, ismeretlen, ismerőstől, hogy engedje magát megcsókolni, és ízlelem majd, melyik áll a legközelebb az álombélihez.

De tudom, hogy minden szívnek más az íze. Más a hangja, más a dallama, és máshogy kell fűszerezni. Érintéssel, pillantással, szép szavakkal, vagy csupán hallgatással. Sétákkal, vagy vacsorákkal, filmezéssel, mozizással. Sportolással, bulizással, romantikus gyertyafénnyel, öleléssel. Törődéssel, figyelemmel, kedvességgel, szerelemmel. Ezek adják a szív hangját, ízét, dallamát. Még csak nem is látjuk, csak érezzük.

Milyen az én szívem? Mosoly árnyéka suhan át arcomon. Labirintus. Még én sem ismerem. Van benne egy fonal, ami elvezet legbelülre. Onnan védtelen vagyok. Kétszer, vagy sokszor, hagyták a szentélyt lerombolva, összetörve. Tudom, hogy hagytam bejáratot.. Végül is most is érzem, azt az éjszakai csókot, amire úgy dobogott a szívem, hogy felébredtem…tudom, biztos vagyok benne, hogy ott, és akkor, egy pillanat alatt egy pillanatra, de szerelmes lettem. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Rókalány - 1

2013.04.28 19:37

Néhányan olyan típust testesítenek meg, akiknél olyan vékony a határmezsgye álom és valóság között, hogy holdkórosként kóvályognak megrészegülve a saját fejükben átélt élményektől. Tudjuk, hogy mi a valós és mi nem, de néha összemosódik. Az ilyen álombeli csók pedig... Néha jó egy nemlétezőbe beleszeretni. :)

. - ..

2012.10.07 00:44

... csodás érzelmek vannak benned....boldog lehet és szerencsés az a Nő, akit szeretsz.....

István - Re: ..

2012.10.08 18:24

Volt olyan akit szerettem, és lesz is olyan akit szeretek....

. - Re: Re: ..

2012.10.09 12:29

...a soraidat olvasva szinte késztetést érez az ember lánya, hogy beálljon a sorba, engedje magát megcsókolni, hátha ő áll legközelebb az álombélihez :) vagy hogy szívével varázsoljon egy új ízt, amely még az álombélinél is szívdobogtatóbb :)

István - Re: Re: Re: ..

2012.10.18 13:55

ez a reakció megdöbbentett kicsit. Olyan nem lesz soha mint az a csók. Más lehet. Jobb lehet, rosszabb. Más ízű. Más színű. Mindentől függ, és semmitől.

. - Re: Re: Re: Re: ..

2012.10.19 11:28

pedig csak belegondoltam,milyen hatása lehet annak, ha azt kérnéd, ismeretlen, ismerőstől, hogy engedje magát megcsókolni... ez annyira megdöbbentő dolog? természetesen nem lenne olyan egyik sem, mint az álombéli :) az álmok-mesék néha játékos reakciókat váltanak ki. kicsit valódit. sosem valódit. elragadóan írsz, ennyi a titok :)

István - Re: Re: Re: Re: Re: ..

2012.10.20 20:03

Köszönöm. :) A csókról..van olyan amikor valakivel megismerkedem, a szemébe nézek, és úgy érzem a nevem helyett, inkább...és mindketten jobban megismernénk egymást. Nem tudom. A csók misztérium. Adsz, és veszel. MIndent.

. - Re: Re: Re: Re: Re: Re: ..

2012.10.22 01:50

…valóban,a csók misztérium. Az biztos, hogy többet elárul a lényünkről, mint a nevünk. A bemutatkozásról az jutott eszembe, tényleg vannak ilyen pillanatok, mikor pl.egy csók többet adhat, mint a szavak. Talán a legtöbbet…Vagy egy ölelés, vagy egy érintés. Emlékszem,egyszer egy örömtől túlcsorduló mondatomra kissé lemondóan azt mondtad, „áh, nekem soha nem lesz ilyen”, csak annyi jött ki a számon, jaj, ne mondd ezt! de legszívesebben felpattantam volna, hogy megöleljelek. nem lehetett. nem tettem. De a pillanat megragadt.(most legalább kiírhatom magamból :) ) Pedig akkor többet adott volna,de többet is árult volna el belőlem, mint a szavak. Elvette volna a pillanatnyi feltörő keserűséget, és adtam volna. Megmutatta volna, nincs igazad. Adsz, és veszel. Mindent.

TMonika - Tetszett

2012.10.03 22:52

Ez nagyon szépséges, jó volt olvasni. Azért az a csók biztos nem CSAK az álomban létezik.

István - Re: Tetszett

2012.10.08 18:23

az a CSÓK valóban álombéli volt. De létezik is. Emlékszem rá.