Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Séta a múltam városában

2011.09.13

 Aznap éjszaka későn értem haza. Nem mintha ez máskor nem így lett volna, de az idő már olyan furcsa hullámokat vet életemben, hogy nem az határozza meg hosszát, hogy valóban mennyi ideje tart, hanem, hogy milyen gyorsan telik. Persze mondhatnánk azt is, hogy ez minden ember életében így van, de saját bőrömön érzem, hogy mennyire szélsőséges is tud lenni. Szántszándékkal elaltattam magamban a vágyat, és az álmokat, hogy egyszerűen létezni tudjak. Kicsit üresnek éreztem magam, de még mindig jobb volt, mint űzött állatnak érezni magam, és amúgy is nehéz dolgom volt a bennem élő türelmetlen vággyal, amit erős láncokkal kellett kordában tartanom. Az utcák fényeit néztem, és a hazafelé tartó emberek arcát. Az egymásba simuló kezeket, az ellenséges tekinteteket, a véletlenül egymáshoz érő embereket, ahogy a semmibe bámulva megpróbálják nem figyelembe venni, hogy intim terükön belül mások is vannak. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék, ahol az én szerepem csupán a kameráé. Lassan elfogytak embertársaim, és én is észrevettem, hogy le kell szállnom. Azt hiszem ekkor ötlött fel bennem, hogy milyen magányos az út így hazafelé. Nem mintha eddig nem így jártam volna erre, de akkor mindig más gondolatok foglalkoztattak, és most nem volt bennem semmi, hiszen le kellett zárnom gondolataim jelentős részét. Érzelmeimről már nem is beszélek.

Vágyódva tekintettem vissza arra a régi életre,  amikor a téli esték hóval voltak borítva, és órákon keresztül szánkóztam szülőfalum hegyeiben. Már gyerekként is lenyűgözött a tél csendes szépsége. Volt olyan, hogy órákig feküdtem a mély hóban, és képzeletemben végtelen hómezők titokzatos vándora voltam, akinek célja ismeretlen, és embertelen körülmények között is csak halad előre, alakjából a tundra lakói csak homályos sziluettet látnak, és egymás között a rigoréról, azaz a csillagok vándoráról beszéltek. De voltam sebesült is, akinek otthona mérföldek százaira van, mögötte ellenséges hatalom gyülekezik, és neki haza kell jutnia, hogy bebizonyítsa, hogy az ellenfél nem sebezhetetlen. Ezeken az estéken mindig teljesen átázott a ruhám, és rám is fagyott, sokszor édesanyám fejcsóválása közben csak közösen sikerült megszabadulnom tőlük, de akármennyire is fáztam, mosolyom boldog volt, és átszellemült. Természetesen nehezen értettem meg gyerekfejjel, hogy a képzelet világa, és a valóság között mély szakadék tátong. Ez roppantul megnehezítette életem. Sokat olvastam, és sokat ábrándoztam. Nagyon szerettem volna, ha valamilyen módon az én életem is úgy alakul, ahogy az olvasott hősök élete. Kezdetben éppen ezért álmaimat a felnőttek felé tártam, és értetlenül néztem rájuk, ahogy egyre dühösebbek lettek, majd magukból kikelve követelték, hogy ne hazudjak többet. A kedvesebbek végtelen szomorúsággal néztek rám, én pedig nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Megpróbáltam hát kortársaimmal megosztani világomat, de itt is akadályokba ütköztem. Nagyon hamar hazugnak minősítettek, és bizony a gyerekeknél egyenesebben megtorló emberekkel még nem találkoztam. Így történt, hogy ha nem akartam végleg megbélyegzetté válni, akkor kénytelen voltam magamba fojtani képzeletem. Csak sokkal később döbbentem rá, hogy mi lehetett a baj oka. Ahogy most felnőtt férfiként gondolkodom és a világot látom, tudom, hogy a látvány ugyanaz az egyszerű realista, szimbolista, modernista, fanatista, és bármilyen életista szem előtt, csak szubjektív énünk változtatja azzá a képpé amit valóban látunk, és érzünk. Már gyerekként is intenzíven éltem meg a világot, és nem tudhattam, honnan is tudhattam volna, hogyan fogalmazzam meg, hogy mások is azt lássák mint én? Hazugnak lettem bélyegezve, és ez bennem élt nagyon sokáig. Középiskola első éveiben, és miután elmúltak azok is, már ügyesebben kezeltem ezt a dolgot, és segítségemre sietett, hogy megismerkedtem a szerepjátékkal, ahol valóra válthattam a bennem élő világot. Mesélő lettem, és lassan rájöttem sok olyan általánosságra, amik azzá tettek, ami most vagyok. A mese, a játékosok valódi énje karaktereikben váltak valóra. Megdöbbentő volt látni, és tapasztalni, hogy a fiúk mennyire vágynak a hősiességre, és a gonosz minden megtestesülése milyen ősi dühöt ébreszt fel bennük. A másik megdöbbentő azonban a játékos lányok kegyetlensége volt. Sokszor még a világból is kibillentem azon a hideg bosszún, amit ők a játékban elkövettek. Szerencsére nem sok lány játszik. Az is igaz, hogy nagyon sokan gyerekes dolognak tartották, és bizony valamiképp az is. Menekülés a valóság elől. Valamilyen szinten jobb mint az alkohol, még ha az utóbbi arisztokratikusabb is. Az persze már kevesek előtt ismeretes, hogy a valóság is egy nagy szerepjáték, és engem lenyűgöz, ha olyan emberrel találkozok, aki mentes minden szereptől, mert önmagát adja. Tisztelem és becsülöm érte. Akár jó akár rossz.

Az éjszaka lassan telt. Mivel nem engedtem az árnyékoknak, hogy alakot öltsenek, talán egy kicsit furcsán is éreztem magam. Arra gondoltam, hogy mennyivel más lenne az életem, ha nem úgy születtem volna, hogy álmodjam a világot. Álmodjak a női érintésről, a kacagásról, a téli éjszakákról, a nyári napsütésről, és lombos fákról. Bevallottan az egyik legnagyobb csodálója vagyok a szépségnek, fakadjon bármilyen tőről, és lássuk be a szépség női fogalom. Legalábbis az én olvasatomban. Sok száz nőt ismertem meg életem során, és szinte mindegyikben találtam valami szépet, valami olyan apró részletet, ami ihletet hordozott magába. Mégis első élményem kicsit furcsára sikerült. Még óvodában történt, hogy valami hirtelen elhatározásból puszit nyomtam egyik kislány arcára. Tettem ezt minden bevezető, és előzmény nélkül, mindenki előtt. A hatásra nem emlékszem, nem kacagnom kell, ha csak rágondolok is. Egy faluban az ilyesfajta közeledést csak általános iskola után fogadták el az emberek. Ezt sem értettem igazán. Első csókom is olyanra sikeredett, hogy legszívesebben messzire menekültem volna attól a lánytól, aki a látszat szerint le akarta tépni a fejemet, és mindezt a nyelvével. Menekültem hát, és egyre kevésbé hittem az elképzelt csókban. Aztán következett szüzességem elvesztése, ami talán még az első csóknál is elkeserítőbbre sikerült. Na akkor tényleg el tudtam volna süllyedni. Bár stílusosan mámoros voltam némi bortól, pálinkától, és egyebektől, és ma már büszke lehetnék, ha olyan mennyiségű alkohol elfogyasztása után is képes voltam produkálni, akkor legszívesebben kifutottam volna a világból, és hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, hogy többet nem is foglalkozok a női nemmel. Ezt a butaságot pár hónapra feledtette velem egy lány, aki úgy csókolt meg, hogy összeakadtak a lábaim, és még percekig néztem a hűlt helyét, amikor elbúcsúzott, és nyugovóra tért. Magam sem tudom, hogy kerülhettem ki a kollégium igazságszolgáltatását, mivel jóval takarodó után tértem magamhoz, és mentem a szobámba. Azon a csókon felbuzdulva hevesen vetettem magam a kapcsolatok kusza labirintusába, hogy mindannyiszor csalódottan vonuljak vissza, és megpróbáljam kiengesztelni a vérig sértett hölgyeket. Ifjonti vérem nem hagyott nyugodni. Elmosolyodom, ha arra gondolok mennyi mámoros estét töltöttem el nagy társaságokban, hányszor váltottuk meg a világot szóban, és hányszor támaszkodtam gyengéd, de erős női kezekre, miközben hazafelé tántorogtam. Mindig is csodáltam azokat a lányokat akik valamilyen vonzó jegyet találtak ittas alakomon. ÉN konkrétan mindig lelkiismeret furdalással tértem magamhoz, és kedvem lett volna leköpni a tükörképem, hiszen emlékeztem részeg gondolataimra, amik a hús bűnétől terhesen forogtak körülöttem az éjszaka folyamán. Tudom, hogy az is én voltam, de mégis valahogy kevesebb. Sajnáltam, hogy azon a helyen, ahol a legtöbb időt eltöltöttem, alig volt egy kis időm valóban beszélgetni, hiszen mielőtt valóban jó lett volna, már kezdtek körülöttem lerészegedni, és valami furcsa játékká alakult az egész. Csalódásomból a középiskola vége ébresztett fel. Nem akartam elereszteni azt az életet, és ezért megtagadtam a továbbtanulást. A munka világa volt az egyetlen megoldás. Képzettség nélkül mindenféle kuli munkát elvállaltam, és csak azon csodálkoztam, hogy ennyire beszűkült világban egy ember az egész életét leélheti. Akkor ismerkedtem meg a lerobbant kocsmák világával. Nem egy munkatársam életének jelentős színterével. Emberi sorsok tragédiájával. Művelt, okos férfiak összeroppanásával. Ez volt ami továbblendített. Egyik fizetés után átmentünk a raktár melletti kocsmába, és beszélgetni kezdtünk. Már alig tűnt fel, hogy nem tudom kifejezni magam, és ezt nem az alkohol okozza. Mikor már majdnem mindenki az asztal alá itta magát, egyik munkatársam ki tudja milyen okból elkezdett az életéről mesélni. Mindig tudtam, hogy értelmes fazon,de ami kibontakozott homályos tekintetem előtt, az minden képzeletemet felülmúlta. Nem különleges történet. De akkor és ott mély hatást gyakorolt rám. Az a férfi aki nappal tizenkét órában a hidrót rángatja, és vegyiárut pakol, valaha többdiplomás ember volt, rendezett családi élettel, célokkal, és álmokkal. Aztán elveszítette hitét az álmaiban. Elindult a lejtőn. Mikor elbeszélésében ide ért, rám nézett és azt kérdezte, hogy elveszítettem-e az álmaimat. Döbbentem néztem vissza rá. Nem éreztem sehol az álmaim. Erre összecsuklott. Felálltam, és hazavittem. Másnap felmondtam a munkahelyemen, és úgy döntöttem nem hagyom, hogy álmaim Atlantisza a mélységekbe zuhanjon. Valahol itt kezdődött a Kocsmák története.

Nosztalgiámból a reggeli csend ébresztett. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy esik a hó. Mivel nem változhat a város arca anélkül, hogy nem látnám, felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy a belváros folyóparti kávézóinak egyikében hódolok minden reggeli kávémnak. Akármennyire is hétvége volt, nem éreztem semmit a tömegből, hiszen az csupán a vásárok, és vásárlóközpontok köré összpontosult. A folyóhoz érve a korlátnak támaszkodva elszívtam egy cigarettát, és sokáig néztem a hömpölygő folyót, a hidakat, és láthatárom peremén a Szabadságszobrot. Elmosolyodtam pár nappal ezelőtti álmomon, de mielőtt érzelmeim a felszínre kerültek volna, megfordultam, és betértem egy szimpatikus kávézóba. A pultnál foglaltam helyet, mert tapasztalatom szerint ez az a hely, ahol a legtöbben megfordulnak, de a legkevesebben maradnak. Úgy helyezkedtem, hogy rálássak a kávézóra, a folyóra, és a városra egyaránt. Kellemes dohányszag lengte be a helyet, amit a kávé aromája még testesebbé tett. Lassan írogattam, nem is figyeltem, hogy mit, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy velem szemben ugyancsak a pultnak támaszkodva egy fiatal hölgy néz velem farkasszemet. Magam mögé néztem, hátha ott ül valaki, de tudtam, hogy elég nehezen helyezkedett volna az illető a fal repedéseibe, mivel ilyenek nincsenek, vagy legalábbis én nem vettem észre. Mire visszafordultam a hölgy már szélesen mosolygott. Mit tehettem, én is viszonoztam. Erre rendelt nekem egy pohár sört, amin felkacagtam, és megkérdeztem, hogy valóban ilyen alkoholistának látszom, vagy várunk valakit. Ő elpirult és megakadt a mozdulata. Megnyugtattam, és elvettem a poharat. Megkérdeztem mit keres egy ilyen fiatal hölgy egyedül kora délelőtt egy kávézóban. Elmosolyodott és láttam a bánatot a szemében. Menekült. Felismertem. A lány volt a hídról. Akinek emlékei szakadékot szakítottak a folyó habjai közé, és világát eltemette bennük. Hagytam hát beszélni. Felejteni jött. Érdekes módja a felejtésnek, de beláttam, hogy szerencsésebb nem is lehetne. Ha tudná, hogy titokban akaratlanul is tanúja voltam fájdalmának, lehet, nem nyílna meg előttem. Rendeltem neki is. Ekkor megkönnyebbült, és elkezdett beszélni. Úgy látszik sikerült kiváltanom belőle valamit, mert határok nélkül mesélt, és észre sem vette, hogy elszalad a délelőtt, a dél, és a délután is estébe hajtja a fejét. Már a legelején leültünk egy asztalhoz, és estére bizony már több hamutartót is megtöltöttünk, az üres poharakról nem is beszélve. Azt hiszem sikerült újra élnem minden érzelmi rezdülését, ami meghatározta az utóbbi éveit. Olyan voltam neki, mint egy gyóntatópap, akire rá testálhatta bűneit, és fájdalmát. Mikor kifogyott a szóból, már nem is önmaga volt. Szemében valami villant, és én nem is csodálkoztam ezen. Az elfogyasztott alkohol mennyisége még egy majmot is kívánatossá tett volna. Felajánlottam hát, hogy elkísérem. Kifizettük meglehetősen borsos számlánkat, és kiszédültünk az esti fényekbe. Hívtam egy taxit, és bediktáltam a címét. A taxiban a vállamra dőlt, és már majdnem aludt, amikor megérkeztünk. Megköszöntem a fuvart, és felkísértem a lakására. Szép kis lakás volt annyi szent. Ő az ajtóban elkezdett vetkőzni. Határozottan a hálószoba felé vette az irányt, és mikor utolértem már az ágyán feküdt meglehetősen hiányos öltözetben. Valami mámoros mosolyt viselt csupán.  Odaléptem hozzá, majd lehajolva megragadtam a takarót és betakartam, adtam egy puszit a homlokára, elmosolyodtam. Láttam a női méltatlankodást a tekintetében. Ezután meglepetésszerűen elaludt. Odaléptem az erkélyhez, és rágyújtottam. Néztem a várost, és csodáltam lüktetését. Hallottam a lány lélegzetét. A csendes hó hullását. Még cigarettával a számban firkantottam egy pár sort az éjjeli szekrényen hagyott papírlapra, aztán távoztam. Kulcsra zártam az ajtót, a kulcsot pedig bedugtam az ajtó alatt. Zsebre vágtam a kezem, és útnak indultam az esti hóesésben. Fejemben a lány története kavargott, és észre sem vettem, hogy elzárt érzelmeim lassan kiszivárognak őrizetlenül hagyott börtönükből. Mire elértem az első hídhoz, már tudtam, hogy veszítettem. Ajkamon a füst ízén kívül felderengett egy régi csók íze, és szívem megremegett. Lehajtottam a fejem a korlátra, és a hideg vasat hívtam segítségül a felejtéshez. Mégis éreztem, hogy lassan forrósodik fel az arcom, és mellkasom. Szívem pedig kezdett újra össze vissza verni. Lassan lehullottak a falak és új világ bontakozott ki előttem.

Nehéz fotelben üldögéltem, és kiszáradt szám tudatta velem, hogy legnagyobb fegyverem a beszéd most bizony cserben hagyott. Velem szemben a mosolyok hercegnője üldögélt , de szerencsémre nem nézett rám. Valamit figyelt, ami mellettem volt található, de nekem így pontosan arcélére esett a pillantásom, és éreztem, hogy lélegzetem elmélyül, helyenként elakad. Láttam lassan verni nyakán az ütőeret, és az apró hullámokat amiket haja vetett, ahol összecsatolta a tincseket. Láttam az apró ráncokat a szeme sarkában és a mosolygó gödröket a száj szélén, és csak ekkor vettem észre, hogy engem néz. Tudtam, hogy álmodom, és még annyira messze vagyok tőle, mint a mesebeli szegény legény a hercegkisasszonytól, mégis ugyanazt éreztem, mint mesebeli karakterem. Képzeletben elindult a kezem, és megérintette őt. Már azt hittem, hogy átnyúlok rajta mint egy illúzión, de bársonyos bőrbe ütközött érintésem. Végigfutottak ujjaim a kecses ujjakon, és hitetlenkedve figyelték, hogy bizony a csoda folytatódik egy karcsú karban, ami a nemes nyak felé vezeti gyengéd útjukat. A fül mögé érve eltűntek a hajkoronában, hogy megcsodálják a fej valóságát, és közelebb hozzák bámuló szememhez a csodaszép arc számos vonását. Nem tehetek róla, ha mindig a csókjáról, és az öleléséről álmodom. Szerintem csak azért küszködök ezzel, mert egyszerűen sosem tudom megfogalmazni azt a vágyat, azt a tüzet, amit akkor érzek, ha közelemben van, ha megérinthetem. Ezt tetézi egy álmodott csók vihara, ami közhelyekké silányítja a legszebb szerelmi vallomást is, még a gondolatával is. Költők, írók százai próbálták papírra vetni évezredek során ezt a csodát, több kevesebb sikerrel. Nem hiszem hogy szégyenkeznem kellene, hogy pont nekem nem sikerül visszaadnom. Inkább folytatom az arc csodálatát, és belélegzem lélekzetét, hogy tűzzé alakuljon bennem, hogy új vért fakasszon szívemben, hogy minden érzékem ezt a csodát álmodja. Belenézek a szemébe. Aranyfényű tűz fogad, én pedig útnak indulok a mélységek felé. Eltűnök az írisz szépségében, száguldok belső világa felé. Sötétkék fényben ragyogó örvény mellett suhanok el, és a távolban hullámzó sivatagok takarnak el rég feledett birodalmakat. Mélykék tenger fényei játszanak tünékeny délibábot, és mellettem a csillagos ég mitikus lényei nyitják rám csillagszemüket, hogy rácsodálkozzanak halandó létemre. Még látom, ahogy egy univerzum női arcú nimfája elmosolyodik, de tovább suhanok, és egyszer csak egy fa tövében találom magam. A fán fehér, és aranyszínű levelek ontják fényüket, és a távolból halk zeneszó hallatszik. A gyökerekhez simulok, és érzem, hogyan lüktet belül, a mélyben az élet. Úgy simogatom, ahogy istennőket csak lehet, és érzem, hogy érintésem során a fa megremeg. A valóság képlékennyé válik, és végtelen térben találom magam, az istenek völgyében, ahol különböző halhatatlanok ajánlják fel végtelen kincsüket. Látom az istennőket, ahogy féltékenyen nézik szívemet, az isteneket, akik sokat tudóan mosolyognak, és egy fiatal, izmos istent, aki magabiztosan rám kacsint. Tovább száguldok, és újra a hercegnő szemét látom. Az aranyló írisz félig lehunyt pillák alatt pihen, ajkai szívják lélegzetem, és karom, bármennyire is visszafogom, szorosan magához öleli a karcsú testet, ami élni látszik szenvedélyemen. Átölelem, és iszunk egymásból, ő a lélegzetemből, a szívemből folyó szenvedélyem, én csókjának édességét ízlelem.  Múlt korok nyári íze, álmok értelme, világom fénye születik újjá, és úgy csókolom, mintha utoljára tehetném. Hiába oltom a szomjam, egyre szomjasabb leszek, és seonszellemem hátat fordít nekem, és felkészül arra, hogy magányomban egyetlen vigaszom legyen. Hát igen, ő ilyen. Miközben a hercegnő az istenek közé emel, és csókjával nektárt, és ambróziát osztogat én élvezem halandó pillanatomat. Hiszen nem vagyok más, csak egy pillanat a végtelen szövevényében, és ebben a pillanatban a néven nevezhetetlen érzelmek, szenvedélyek örvényének örök központja vagyok, és táncolok, értem dalolnak a dalnokok, és én hű istenükhöz mérten csak küldöm, küldöm szenvedélyem. Nem vagyok más csak az érintés, a lélegzet, a nyelvek táncának zenéje, egy pillanatnyi illat a hercegnő szívében. Én pedig megpróbálok szimfóniát komponálni, hogy lássam a szívét táncot járni, hogy hatalmammal megérintsem, szemében aranytüzet gyújtsak, és bőrébe borzongást bújtassak, hogy lángoljon, ahogy ember lángolhat, és megszűnjön minden, ami a valóságból megmaradt. Azért vagyok, hogy halandó lehessen, hogy érezzen, hogy lélegezzen, hogy átölelje a forróság, a szél, a füst illata, és ezáltal vagyok általa.

Halandó. Egy pillanat. Egy mozdulat. Egy illat. A híd korlátjának hidege. Érzem érintésének melegét kezemben. Felegyenesedek. Előttem a folyó hangtalanul hömpölyög tova. Szomorúan nézek a város túlsó felére, ami elrejti előlem őt. Sóhajom párává válik, és elindul ablaka felé. Hosszan nézek az apró felhőcske után. Irigykedem egy kicsit. Tudom, hogy megáll az ablak előtt, és egy pillanatra meglátja őt, ahogy mosolyog és valamit csinál. Aztán lélegzetem semmivé válik. Ahogy az a pillanat is, amikor megszületett….

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

fylemon - ...

2011.10.19 19:59

Mintha festenéd...úgy jelennek meg sorra előttem a képek...fantasztikus Mesélő vagy...Ugye folytatod a keresést, és elmeséled?

István - Re: ...

2011.12.22 10:37

Természetesen. Mindig úton vagyok...