Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Mesélő

2011.09.13

 Ebben a világban nem léteznek határok. Nem kötnek azok a formák és szabályok, amiket ébredéskor mindig tapasztalok. Ahhoz, hogy valaki belelásson a történtekbe, egy kicsit beszélnem kell hát arról a helyről ahol most vagyok.

Vindom királysága a Kék Sivatagok vidéke. Az ég nappal vörös, és néha látszanak a homokvihar felhői amint haragoskék foltokat hagynak a mélysivatag egén, eltakarva a távoli fehér hegyeket. Ez a világ első ránézésre kihalt, és csupán a régen volt erdők fehér facsonkjai világítanak az éjszakában, jelezve, hogy egykor erdő állt a kék homok helyén.

 Hogy kerültem ide? Érdekes történet. Valahol ott kezdődött, hogy egy kedves parasztházban magamhoz térve, egy elfelejtett élet nyomait kutattam az emlékezetemben. Minden új, és ismeretlen volt körülöttem, és egyáltalán nem értettem, hogy ki vagyok, és mit keresek abban a helyzetben. Egy ágyban tértem magamhoz, és gyomromon, valamint lábamon fájdalmas seb húzódott. A házban hárman éltek, ők voltak akik befogadtak, arról viszont, hogy miképpen kerültem hozzájuk, csak homályos utalásokkal tudtak válaszolni, egy számomra érthetetlen nyelven. Lassan épültem fel sebesülésemből, és azon kívül hogy ismerkedtem az engem körülvevő világgal, csak annyit éreztem, hogy mélyen a lelkem legsötétebb zugaiban valami ismeretlen cél lebeg előttem, és amint valóban lábra tudok állni, tovább kell indulnom. Egy évet töltöttem el boldog gyógyulással a kis farmon, amikor eljött a napja, hogy tovább álljak. Egy külön történetet érdemel ez az év, de most nem erről akarok mesélni. Azon a napon, amikor elbúcsúztam vendéglátóimtól, összeszorult a szívem. Egy ismeretlen világ útjaira tévedtem, és úgy éreztem, hogy mindent újra kell tanulnom, amit tudok az itt szinte ismeretlen, és az ami eddig alig volt érték számomra, most a megélhetésemet jelentette. Ez volt az írás és olvasás tudománya. Akivel találkoztam, mind azt hitte íródeák vagyok, és ez valami különös védettséget jelentett számomra. Az első napok magányosan nagyon megviseltek. Nyoma sem volt annak a kényelemnek, amit a farmon megszoktam, és be kell vallanom, hogy az első magányos éjszakákat bizony fogvacogva töltöttem az utat körülvevő erdőkben. Aztán a sors egy jó akaró lovaggal hozott össze, aki olyan volt mintha kilépett volna valami meséből, mégis kézzel fogható céltudatossága, és akaratlan kisugárzása bebizonyította, hogy több,mint egy egyszerű szereplő. Neki köszönhettem, hogy ebben az ismeretlen világban nem vesztem el, ahogy beléptem az első városba. Bámulatos kavalkád fogadott. Magával ragadt a város illata, élete, a karddal sétáló komor arcú férfiak, a kordékat tologató kereskedő, az egymással perlekedő szolgák hihetetlen örvénye, és gyermekként tátottam a számat a vásárban fellépő tűztáncosok, és különböző mutatványosok előtt. Aztán ahogy megszomjaztam betértem egy fogadóba, ahol különös dolog történt velem. Megpróbáltam észrevétlen lenni, ami eddig tökéletesen bejött, de mivel nem volt szabad asztal, helyet kértem magamnak egy idős, első ránézésre parasztforma férfi mellett, akiről később kiderült, hogy a tudás istenének papja. Beszélgetni kezdtünk, és teljesen belemerültünk ebbe a tevékenységbe. Hihetetlenül örült neki, hogy valaki kíváncsi arra, amit tud, és feneketlen figyelemmel kíséri mindkét szavát. Hogyne figyeltem volna. Az öreg eleven lexikona volt a minket körülvevő világnak, és ha valamire szükségem volt, az bizony a tudás. Folyamatosan kínzott, hogy nem tudom mit keresek itt, és csak valami homályos képként élt bennem a sebesülésem előtti élet. Ahogy telt az este, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a fogadóban csend honol, és egy fiatal, út porától lepett férfi mesélni kezd a vendégeknek. Meséje egy távoli ország hercegnőjéről szólt, és teljesen magával ragadta a hallgatóságot. Nekem furcsa mód ismerősnek tűnt a történet, mint amikor az ember biztos abban, hogy valamikor már megélte ezt az egészet, de mégsem tudnám megmondani, vagy bebizonyítani, hogy valóban megtörtént már. A történet végét már nem is hallottam annyira lefoglalt, hogy vajon honnan ismerhetem, de sajnos az emlékeimet fedő köd egyáltalán nem engedett közelebb a megoldáshoz. Egyedül valami furcsa sajgást éreztem, ami egyre követelőzőbb lett, de nem tudtam sem az okát, sem azt, hogy honnan ered, csak azt, hogy valami köze van a meséhez. Amikor a férfi abbahagyta a mesét, a vendégek hangos tapssal, és rengeteg kérdéssel halmozták el, és a fogadóba visszatért a duruzsolás, és a zaj. Asztaltársam szabadkozva elköszönt, és nyugovóra tért, de engem még az álom pereme sem érintett meg, úgyhogy úgy határoztam maradok még egy kicsit. Ahogy telt az idő, úgy kezdett egyre ritkulni a közönség, és a maradék egy-két kivételtől eltekintve egyre részegebb lett. Én nagyon jót mulattam rajtuk, és egyáltalán nem éreztem sem magányosnak sem kirekesztettnek magam. Volt több olyan asztal is ahol ugyanúgy egy-egy ember üldögélt, de láthatóan nem zavarta őket, és ugyanúgy együtt kacagtak a mulatozókkal. Ahogy egyre öregebb lett az éjszaka, széttolták az asztalokat, és táncra perdültek. Hogy-hogy nem amikor épp indulni akartam a mesélő éppen akkor tántorgott felém. Annyian meghívták egy kupa borra, hogy látszott rajta, nem igazán ura mozdulatainak. Mivel én éppen álltam fel, a székemet hátratoltam, amin őkelme átbukott, és úgy döntött, hogy ott is marad. Ezt persze nem hagyhattam annyiban. Megegyeztem a fogadóssal, és ketten együttes erővel felvittük az egyik szobába, amit aznap estére kibéreltem. Megköszöntem a fáradozását, és nagyon fújva a szobában található egyetlen székre huppantam. Ekkor vettem észre, hogy miközben a mesélőt az ágyra raktuk véletlenül meglöktük az oldalán függő csikóbőr tarisznyát amiből egy kék bőrkötéses könyv esett a földre. Lehajoltam és már éppen készültem visszatenni, amikor észrevettem, hogy mi áll a könyv címlapján. Legenda. Nem tudtam megállni beleolvastam. A könyvet kézzel írták, de olyan gonddal, féltéssel, és hozzáértéssel készítették, hogy akkor is megragadott volna a hangulata, ha történetesen nem értem azt a nyelvet, amin íródott. De értettem. A történetek, amiket benne találtam pedig teljesen magukkal ragadtak.

Óvatosan elhelyezkedtem a széken, és gyertyafénynél olvasni kezdtem. Így köszöntött a hajnal, és így ébredt a férfi is, akinek első mozgolódását észre sem vettem. Halk torokköszörülésre lettem figyelmes. Bűnbánóam kaptam fel a fejem, és megpróbáltam bocsánatot kérni, de ő erre elmosolyodott, és közölte, hogy semmi baj, ő már úgyis fejből tudja az összes történetet. Így ismerkedtem meg a Garabonciással, ezzel a hétpróbás gazemberrel, aki néha olyan volt, mint egy földre szállt angyal, de ha elöntötte a harag, akkor jeges dühét még az ördögök is megirigyelték volna. Azon a reggelen összebarátkoztunk, ami számomra azért is volt meglepő, mert ahogy teltek a hónapok láttam, hogy nem az a bizalmaskodó fajta, sőt néha már túl idegen is még ebben a világban is. Valami oknál fogva azonban együtt maradtunk. Neki nem volt célja, én meg nem tudtam, hogy mi a célom. Talán ez volt a közös bennünk. A könyvben leírt legendákat kutatta, és azt mondta, hogy már régóta keres megbízható íródeákot, aki segít neki utazásai során jegyzetelni, meg ilyenek. Boldogan vállalkoztam a feladatra. Így kezdődtek kalandjaim abban a különös világban, amit a helyiek csak a Kék Hold Birodalmának neveznek.

Ám mielőtt útra keltünk volna történt valami, ami megváltoztatott mind engem, mind útitársamat. A piactéren voltunk, ahol friss kenyeret majszoltunk, amikor meghallottuk, hogy egy színész mesét mond a nagyérdeműnek. Valami furcsa késztetéstől hajtva megjegyeztem a Garabonciásnak, hogy ennél még én is jobbat tudok kitalálni, és mire észbe kaptam már a hevenyészett deszkákon is találtam magam. Nem volt mit tenni, mert a tömeg már kezdett sugdolózni. Amúgy is kitűntem közülük, hiszen egy valamit még nem említettem. Ebben a világban csak nekem volt kék a szemem. Ezért mindig furcsa és bizalmatlan pillantásokat kaptam, ha valaki észrevette ezt a kis eltérést. Szóval álltam a deszkákon, és azon kaptam magam, hogy elkezdek mesélni. Először csak akadozva jöttek a szavak, de ahogy láttam, hogy mennyire beleélik magukat egyre jobban ellazultam, és élveztem a szavak áradatát, és velük együtt izgultam, hogy mi is lesz a történet vége. Elsöprő sikerem volt. Annyira, hogy miután nagy nehezen kikeveredtünk a tömegből, egy szolga lépett elém, és tolmácsolta úrnője üzenetét, aki meghívott magához egy látogatásra a közeli kastélyba. A Garabonciás cinkosan rám kacsintott, és megveregette a vállam, biztosított afelől, hogy elkísér, és nem hagyja hogy bántódásom essen. Közben úgy vigyorgott értetlen tekintetemen, hogy már azt hittem ugrat. Másnap került sor a látogatásra, és nehéz lenne leírnom azt a sok csodát, amit a kastélyban, és a kertben láttam. Már csak azért is, mert ami benn történt, majdnem feledtette velem mindazt amit addig tapasztaltam.

A grófnő hosszú kékesfekete hajú szálegyenes tartású, vékonyarcú, meleg szemű nő volt. Első pillantásra látszott, hogy ősei generációk óta nemesek, és magától értetődő, hogy az emberek szolgálják őket. Nem éreztem megalázónak a helyzetet. A grófnő elmesélte, hogy hallott előző este engem, hogy milyen mesét mondtam, és megdobbant a szíve. Mikor rákérdeztem miért, tapsolt egyet, és egy szolga lépett hozzám kezében ezüst tálcával, amit rózsamotívumok díszítettek. A tálcán egy könyv hevert. Amit nyitva helyeztek elém. Elkezdtem olvasni, és döbbenetemben elakadt a szavam. A mese szóról szóra az volt, amit előző nap magam mondtam, pedig megesküdtem volna rá, hogy akkor találtam ki. Arra rezzentem fel, hogy a grófnő kutatóan néz. Mikor látta, hogy döbbenetem őszinte, intett hogy lapozzak az első oldalra. Kinyitottam a könyvet, és miután elolvastam a rövid sorokat szemügyre vettem azt a festett képet, ami a sorok alatt volt található, és megfordult velem a világ.

„Kinek szavai felidézik, hogy milyen ebben a könyvben a világ, szemében a kék sivatag homokja kiállt, elindul megkeresni eltűnt múltját, feltárja a titkok kútját. Kiállja a fájdalom, a fáradtság, a szenvedély emésztő hőjét, ő lesz az ki megtalálja a Mosolyok Hercegnőjét.”

A kép pedig egy olyan arcot ábrázolt, amit szívem minden porcikája ismert. Akkor értettem meg, hogy mi az a sürgetés, amit addig éreztem. Azért voltam ott, hogy megtalálja őt. A grófnőnek ugyanez volt a kívánsága. Keressem meg a képen látható hölgyet, és fejezzem be a történeteket. Mélyen meghajoltam, és biztosítottam arról, hogy addig nem lesz nyugtom, amíg meg nem találom. Mikor elhagytuk a kastélyt, a Garabonciás alaposan végigmért, majd tőle szokatlan komolysággal felajánlotta, hogy segít nekem. Így keltünk útra hát mi ketten. Csak annyit tudtunk, amire a mesémből emlékeztem. Egy távoli országot kerestünk, ahol a tenger mellett a fővárost úgy hívták, Yanathea…

 

Verőfényes napsütésre ébredtünk azon a reggel, amikor útra kellett kelnünk. Bár egész éjszaka forgolódtam, és nem tudtam igazán aludni, mégis kipihentnek, vagy legalábbis tettre késznek éreztem magam. A fogadóban még alig voltak páran, és a fogadós kedvesen elém rakott egy nagy tányér tojásrántottát, néhány fontnyi hússal meghintve, hogy legyen erőm a mai naphoz. Na igen, a fizikumom nagyon zavart. Hiába töltöttem el egy évet a farmon, nem erősödtem meg annyira, mint az itteni átlagemberek. Valahogy jobban állt kezemben a toll, mint a kard, vagy bármilyen szerszám. Az viszont engem is meglepett, hogy az íjjal, és az ostorral milyen magától értetődően bántam. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy tehetségem lett volna hozzá, hanem úgy érintettem meg őket, mint aki eddigi életét félig ezekkel az eszközökkel töltötte. Ezt is besoroltam furcsaságaim közé. A másik világról már alig álmodtam, és csak abban voltam biztos, hogy amint megtalálom a Hercegnőt, világossá válik számomra, hogy mi is történt velem. Meg sem fordult a fejemben, hogy milyen hosszú utat kell bejárnom ehhez.

Ahogy befejeztem a reggelit elmélázva kisétáltam a verandára, és végignéztem a város főutcáján. A kora reggeli forgalom idilli képei mosolyt csaltak az arcomra. Púposan rakott kordék, nyikorgó szekerek, káromkodó inasok, mosolygós szolgák, komor arcú városőrök, nehéz zsíros bőrvértben alkották azt a lüktetést, amit benn a szívemben éreztem. Elnéztem a város háztetői felett, és a nem is olyan távoli hegyek sziluettjén pihent meg a tekintetem. Az erdő felett halvány ködfoszlányok jelezték a hajnal elmúlását, és kékszárnyú ragadozómadarak köröztek magasan az ég zenitjén. A hátam mögött nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy tenyér nehezedett a vállamra. A Garabonciás elmosolyodott, és intett, hogy indulhatunk. Izgatottság vett rajtam erőt, ahogy elővezette tegnap vett lovainkat, hiszen ezt az utazási módot annyira izgalmasnak, és férfiasnak találtam, hogy mindig elöntött valami furcsa remegés, ha a lovaglásra gondoltam. Odaléptem hátasomhoz, akinek fehér szőre a szügyénél, és a patáknál hosszúra nőtt, és arra utalt, hogy észak szülöttei közé sorolhatjuk. Éjfekete szemével végigmért, és megbökte a vállamat, mintegy jelezve, hogy itt az idő. Felkaptam rá, és a városkapu felé fordítottam. Így keltünk hát útra. Nem sejtve, hogy ezernyi veszély, rejtély, és megannyi csoda, és megpróbáltatás vár ránk. Akkor még nem sejtettük. Egyvalaki talán figyelmeztethetett volna, de neki jó oka volt, hogy hallgasson. Így visszanézve nem is haragudhatok rá. Ahogy elhaladtunk a kastély előtt, még integetett is, ami felettébb meglepő volt. A Grófnő a maga módján biztatott minket. Sosem felejtem el, ahogy a távoli erkélyen megpillantottam. Akár egy régi kor királynője, egyenes háttal, rezzenetlen tartással, mozdulatlan intésre tartott kézzel. Megborzongtam. Hiába volt a reggeli nap ereje, összébb húztam köpenyem széleit, és nem akarózott újra visszanézni. Inkább előre szegeztem a tekintetem, és csak figyeltem, hogyan hagyjuk el a városkaput.

Első utunk a távoli Ezerkereszt kolostorba vezetett, ahol tudós papok gyűjtötték a világ tudását, és arra számítottunk, hogy útbaigazítanak minket Yanathea felé, és nem nevetnek ki,mint eddig azok, akiktől megkérdeztük, hogy nem tudják-e merre van. Mindegyik a fejét csóválta, és azt mondta, hogy csak egy mese, nem létezik.

Ahhoz, hogy a kolostorba eljussunk át kellett vágnunk egy ősi erdőn, amin csak egy régi út vezetett, és a helyiek messzire elkerültek. Amint elértük az erdő szélét, megálltunk egy pillanatra. Tanácstalanul néztünk egymásra. A fák közé alig szűrődött be napfény, és a lombok ősi pátriárkák gondozatlan szakállaként nőttek egybe, és görcsös ágaik homályos rémtörténeteket juttattak eszembe.

A Garabonciás megcsóválta a fejét, majd rám nézve csak annyit mondott, hogy lesz ennél rosszabb is. Ezt a megjegyzést még sokszor hallottam tőle, és néha hitetlenkedve néztem rá, de mindig bebizonyosodott igaza.

Beléptettünk az erdőbe, ami lassan elnyelt minket, és szépen lassan eltüntette minden nyomunkat. A fák között fátyolos félhomály és kellemes hűvös fogadott. A lovak nyugodtan lépkedtek a régen használt úton, és elmélyülten tanulmányoztam a mohával lepett faragott útjelző köveket. Ahogy telt az idő elvesztettem az időérzékemet, és csak a Garabonciásnak köszönhetem, hogy nem felejtkeztem el az ebédről. Egy tisztáson álltunk meg, ahol keresztül folyt egy kristálytiszta patak, és ideális táborhelynek mutatkozott. Útitársam miután elköltötte ebédjét fejét karjára helyezte és elaludt. Én nem voltam álmos. Ellenőriztem a lovak szerszámait, majd sétára indultam. Varázslatos élmény volt a madárcsicsergéstől zajongó fák között lépdelni, és észre sem vettem, hogy egyre messzebb kerültem rögtönzött táborunktól. Ahogy így haladtam egyszer csak vékonyka hangra lettem figyelmes. Bármennyire is figyeltem képtelen voltam meghatározni, hogy honnan jön, de nem adtam fel, kutattam tovább. Amikor felfedeztem a hang forrását elakadt a szavam. Az ösvény közepén egy alig hüvelyknyi emberke tántorgott, és fennhangon szidta a szerinte csélcsap tücsköket, akik őt rossz útra csábították. Piros nadrágot, és sárga kabátot viselt, ami a hasán erősen feszült. Szakálla sárga volt, és borvörös orra méltóságteljesen emelkedett ki ebből a sárga bozontból. A látványtól földbe gyökerezett a lábam, és akkor sem mozdultam, amikor a kis emberke nekiütközött a csizmámnak, és értetlenkedve vizsgálgatta, hogy mi akadályozza a mozgásban. Mikor felfedezte, hogy a barna tárgy egy csizma, tekintete egyre magasabbra emelkedett, és mire elérte az arcomat, annyira hátradőlt, hogy hátraesett. Nem tudom melyikünk volt jobban meglepve. Zavarában beletúrt a szakállába, és torkát köszörülve valami köszönésfélét mormogott. Viszonoztam, és lehajoltam, hogy segítsek neki felállni. Először megijedt, de miután megbizonyosodott róla, hogy nem akarom bántani, hálásan belekapaszkodott az ujjamba, és felült. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és meg kellett kérdeznem.

-          Ki vagy te?- hangom határozottabban csengett, mint gondoltam volna.

-          Izé. Mármint nem izének hívnak, csak Pedlinek. Vagy Pedlington Bermernek. Ki hogyan. De néha a hahóra is hallgatok. – a hüvelyknyi ember elmosolyodott.

-          Az igazat megvallva, ezt én is kérdezhetném tőled. – miután válaszoltam neki, újra beletúrt a szakállába, és elgondolkodva hümmögött.

-          És mit keresel itt? – kérdése teljesen váratlanul ért. Nem is tudtam mit válaszolni hirtelenjében, csak azt, hogy sétálok. Csodálkozva nézett rám.

-          Szerintem az emberek nem szoktak csak úgy sétálni. Mármint erre, meg amúgy sem. Mindig sietnek valahova, és nem vesznek észre semmit, csak azt amit az orruk hegyére kötnek, vagy ha elgáncsolják őket. Én Virágmanó vagyok. Ti emberek csak virágokként ismertek minket, mert sokan képtelenek megkülönböztetni a mergont a zirmortól.-  látva értetlen tekintetemet felkacagott.

-          Tehát te sem tudod. De mindegy is. Nem látszol valami veszélyesnek, és a szemed is kék, még sosem láttam kék szemű embert, bár egy nagyon jó barátom mesélt a sivatag szeműekről, és azokban a mesékben sok vidám, és értetlen dolog volt, amit nem értettem. Szóval mi járatban errefelé?- megvontam a vállam, majd elmondtam, hogy az Ezerkereszt kolostor felé tartok.

-          Hát az nagyon messze van ám. Még a madárnak is pihennie kell egyszer, hogy elérje a falakat. De megszomjaztam. Gyere meghívlak egy pohárka virágmézre. Szereted a virágmézet? ÉN imádom. Igazság szerint élek halok érte. Bár az asszony sokszor a szememre veti, hogy kevesebbet kellene innom, de nem tehetek róla, nem tudok ellenállni a csábításnak. –

Ajánlatára lelkesen bólintottam. Egyrészt lenyűgözött ez a kis ember, aki láthatóan pillanatok alatt napirendre tért felettem, és ráadásul barátságosan fogadott. Nagy nehezen felállt és mutatta az utat. A tenyerembe vettem, és így gyorsabban haladtunk, ő nagyokat kurjongatott, és bizonygatta, hogy még sosem utazott ilyen gyorsan, és egyszer szeretne ilyen nagyra nőni, hogy kipróbálhassa milyen olyan magasról a világot szemlélni. Biztosítottam róla, hogy nem érdekesebb, mint olyan kicsinek lenni, mint ő. Erre büszkén kidülesztette a mellkasát, amitől egy gomb messzire repült kabátkájáról, de ő ügyet sem vetett rá. Időközben egy forráshoz érkeztünk, aminek szépsége teljesen lenyűgözött. A forrásból kék víz folyt, és sötétzöld kövek ölelték körül. A köveken piros moha burjánzott, és a fák alsó lombjai is vörösben pompáztak. Pedli elmondta, hogy a tűzmoha tisztásán vagyunk, és mindenképpen meg kell kóstolnom a forrás vizét, ami olyan édes mint a nektár. Hallgattam rá. Kortyoltam egyet, és megfordult körülöttem a világ. Érzékeim kitágultak, és minden fáradtságom elszállt. A legfurcsább azonban az volt, hogy a kezemen lévő apró karcolások eltűntek egy pillanat alatt, és a lovaglástól feltört ülepem is abbahagyta a sajgást. Pedli sokat tudóan mosolygott hitetlenkedő tekintetemen. Elmondta, hogy a forrás az igaz szívű embert meggyógyítja, de a rossz szándékút hosszú ájulatba taszítja. Miután bebizonyosodott, hogy az előbbiek közé tartozom arra kért, hogy meséljek az emberekről. Nem jutott más eszembe, hirtelen ötlettől vezérelve elmondtam egy mesét a Hercegnőről. Pedli ámulva hallgatta. Miután befejeztem, sokáig nézett kutatóan, és némán. Majd bólintott mintegy magának, és kutatni kezdett a kövek között. Ténykedését örömrivalgással konstatálta, amikor rábukkant arra amit keresett. Egy régi faragott sípot tartott kezeiben. Akkora volt, mint ő kétszer, és felém nyújtotta. Kézbe vettem, és alaposan szemügyre vettem. Furcsa faragásokat fedeztem fel rajta, amik jelentését képtelen voltam megfejteni. Pedli titokzatosan annyit mondott, hogy a sípot a Juss Népe hagyta itt, és varázshatalma van. Ha belefújunk, akkor hiába önti el környezetünket a harag, vagy a féktelen düh, aki a síp hangját hallja megbékél, és haragja nyomtalanul elpárolog. Ajándékba adja nekem, hogy emlékezzek erre a találkozásra, de lassan mennie kellett, mert állítása szerint, ha nem visz elég mézet haza, akkor az asszony alaposan leteremti. Elbúcsúztunk egymástól, és útbaigazított, hogyan találok vissza a tisztásra, majd pislogott egyet, és eltűnt a szemem elől. Ha nem éreztem volna a kezemben a sípot, bizony azt hittem volna, hogy álmodok. De ott volt, és ez bizonyította, hogy nem álmodtam, gyorsan a zsebembe csúsztattam kincsemet, és visszaindultam.

Amikor kiléptem a fák közül a Garabonciás még aludt, és a lovak is nyugodtan legelésztek. Leültem hát a patak szélére, és elővettem a Legendák könyvét és olvasgatni kezdtem. Szívemben feldobogott a sürgető érzés, hogy meg kell találnom ezt a Hercegnőt. Ő jelenti valahogy mindennek az értelmét, és bármennyire is elvarázsol ez a világ, azért azt a hiányérzetet, amit a Hercegnő nevének olvasása keltett bennem, nem tudta elfedni semmi sem. Emlékeim között felparázslott egy borostyánszínű szempár, és egy mosoly árnyéka, én pedig hátradűltem, hogy még jobban emlékezzem. A fák felett az égen fehér felhők kergették egymást és a szívem majdnem megállt, amikor hirtelen egy párduc pofája jelent meg a látóteremben. Ami miatt nem haltam szörnyet, az azért volt, mert a nagyragadozóból egyáltalán nem sugárzott támadó szándék, sőt kifejezetten emberi vonásokkal is rendelkezett. Ahogy óvatosan felültem, ő is megkerült, és akkor vettem csak észre, hogy nem egy valódi párduccal van dolgom, hanem egy emberszerű teremtménnyel. Testét barna bőrruha takarta, és oldalán hosszú pengéjű vadásztőr lógott. Arcán, és mancsain kívül teljesen emberszerű volt. Ahogy lassan felálltam, azt is konstatáltam, hogy magasabb vagyok tőle, majd egy fejjel. Érdeklődve félrehajtotta a fejét, és vizslatott, majd halk kurrogó hangon megszólalt. Először alig értettem, de lassan kibontakozott előttem szavainak értelme, ami jobban megdöbbentett, mint a létezése.

-          Te vagy a Mesélő?- végigmért még egyszer, majd mintegy magának bólintott.

-          Hallottalak a piacon, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell veled ismerkednem. A nevem Atuarre. A tirranik törzséből származom, és harcos vagyok. Te vagy az, akiért a törzsem küldött. A sámánunk elmesélte, hogy azt az embert kell keresnem, akinek kék a szeme, idegen ezen a világon, és ismeri a legendákat. – látta értetlen tekintetem, és bármennyire is próbáltam úrrá lenni zavaromon, egyáltalán nem sikerült.

-          Hogy honnan tudom, hogy idegen vagy? Elárul a szagod. Nem olyan mint az ittenieké, sőt senkiére nem hasonlít ezen a világon. A mese amit pedig elmondtál, népem egyik legendája. Kérlek segíts nekem!-

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor visszatért a hangom, és megkérdeztem, hogy vajon miben is segíthetek én egy népnek, amit nem is ismerek, és nem is láttam soha. Erre azt válaszolta, hogy ha akarom elmesélheti, de mielőtt ezt megtenné szeretne pihenni, mert elfáradt az úton. Hellyel, és némi elemózsiával kínáltam ami pillanatok alatt eltűnt tépőfogai alatt. Nehezen tudtam levenni a szemem róla. Bőrét sárgásbarna sűrű szőr fedte, ahogy arca teljes felületét. Szemei világos sárgák voltak, arany pöttyökkel, és hasított pupillával. Izmai emberfeletti erőre vallottak, és egész lényéből áradt, hogy ragadozó. Valami furcsa oknál fogva mégsem féltem tőle. Elmesélte, hogy népe egy Faistentől származik akit Vurutanának hívnak, és bár régen sokan voltak, mára alig maroknyian élnek ezen a világon. Ez annak köszönhető, hogy nem képesek szaporodni, és az emberek félnek tőlük. Démonokként tekintenek rájuk, mivel ragadozónak születtek, éppen ezért, ha lehet megpróbálják titkolni valódi kilétüket. Csuklyával, és kesztyűvel rejtik el ezeket, de néha kénytelenek felfedni magukat. A legnagyobb bánatuk azonban mégis az, hogy elfelejtettek álmodni, és ezért van szükségük rám. Legendáikban ugyanis szerepel egy kék szemű idegen aki visszahozza nekik az álom képességét. Szabadkozni kezdtem, hogy valószínűleg téved, hiszen fogalmam sincs, hogyan tehetnék én bármit is, mire ő legyintett, és csak annyit kérdezett, hogy szerintem, hogy kerültem ide. Nem tudtam rá válaszolni. Erre ő bólintott, és elővett egy apró medált az egyik zsebéből. Átnyújtotta nekem. A medálon egyetlen szó volt egy ragyogó borostyánba vésve. Yanathea. Hallotta, hogy ezt a várost keresem. Felajánlotta, hogy segít megtalálni, ha megígérem, hogy utána elmegyek vele a népéhez. Nehéz szívvel bólintottam. Nem azért mert nem segítettem volna szívesen, hanem azért mert fogalmam sem volt, hogy hogyan tegyem, de arra gondoltam, hogy hátha találok valami megoldást addig is. Hittem a csodákban.

Odaléptem a Garabonciáshoz, és felébresztettem, mire ő ahogy észrevette új ismerősömet felpattant és gyanakvóan végigmérte. Megnyugtató volt, hogy ő is hitetlenkedve méregette. Aztán rövid és velős mondatban jelezte, hogy ilyet még nem látott, és reméli, hogy nem az éjszakai bor játszik vele kegyetlen játékot. Megnyugtattam, hogy erről szó sincs. Nem nyugodott meg. A Garabonciás, és Atuarre kölcsönösen bizalmatlanul méregette a másikat. Egyikről a másikra siklott a tekintetem, és nem bírtam megállni felkacagtam. Mindketten értetlenül néztem rám. Miután befejeztem, rájuk néztem, és annyit mondtam csak, hogy bármi is történjen, úgy látszik ennek így kell lennie. Valami rajtunk kívül álló erő azt akarta, hogy találkozzunk. Ez ellen nincs mit tenni, és ki tudja, talán így a legjobb. Mindenesetre én meg akartam a Hercegnőt találni, és megnyugtató volt a gondolat, hogy utamat egy tapasztalt utazó a Garabonciás, és egy születet harcos Atuarre kíséri.

Akkor eszembe jutott a Hercegnő, és megdobbant a szívem. Egy rég elfeledett vallomás sorai bukkantak fel bennem.

„Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt kell mondanom, örökre. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de most így érzem. És nem hiszem, hogy ez változni fog. Hinni pedig nagyon jól tudok..”

A lovamhoz léptem, és felültem rá. Kérdőn néztem feléjük. Mindketten megvonták a vállukat, és engem furcsa érzés kerített hatalmába. Egy pillanatra láttam a jövőt. Feldühödött emberek fáklyákkal és kaszákkal, fejszékkel felfegyverezve üldözték Atuarrét, aki már több sebtől vérzett. Karjaiban a Garabonciás alélt teste. Egy eldobott követ a testével tartott fel. Majd űzött tekintettel belevetette magát egy sötét erdőbe. Elkomorodtam. Reméltem, hogy nem a jövőt látom. Abban azonban biztos voltam, hogy nekik találkozniuk kellett. Azért, hogy megmentsék egymást.

Nekem pedig azért kell itt lennem, hogy lássam ezt, és el tudjam mesélni. Megtaláljam a Hercegnőt, és… ki tudja. A többi már nem is számít. Megfordítottam a lovam, és útnak indultam. Elmosolyodtam, ahogy a Garabonciás mellém ért. A jobb oldalamon pedig könnyű futásban feltűnt Atuarre. Már hárman voltunk, és egyre biztosabb voltam abban, hogy leszünk még többen is. A szívemben formálódni kezdett egy legenda….. A Mosolyok Hercegnőjének valódi története

Ahogy elhagytuk a tisztást, mindkettőjükön láttam, hogy eléggé bizalmatlanok a másikkal szemben. Természetesnek véltem, csak azon csodálkoztam néha, hogy felém ez egyáltalán nem nyilvánult meg. Igaz, bennem sem merült fel, hogy valamelyikükben nem bízhatok. Sokszor elidőzött a tekintetem Atuarre különös lényén, de azonkívül, hogy párduchoz való hasonlatossága néha rémisztővé tette, nem találtam benne semmi félelmeteset. Az idő nekünk kedvezett. A napot egyszer sem homályosította el egyetlen felhő, vagy zivatar sem, és a levegő kellemesen susogott a fák lombjai között. Abban biztos voltam, hogy egy letűnt nép birodalmában járhatunk, mert néha a fák között egy-egy szobor mohával fedett körvonalait láttam felderengeni, és sokszor úgy tűnt, hogy a rég használt ösvényeken néha megcsillan egy kőlap faragott háta. Estefelé a Garabonciás megállította kis csapatunkat, és egy ősöreg fa gyökereinél javasolta esti nyughelyünk felállítását. Hálásan fogadtuk mindketten az indítványozást. A lovak, és mi is eléggé fáradtak voltunk ahhoz, hogy vágyjuk a jól megérdemelt esti pihenést. Miután kikötöttük a lovakat hevenyészett fekhelyet kerítettünk magunknak lombokból, és köpenyeinkből, majd kis tüzet raktunk. Atuarre egy kissé távolabb helyezkedett tőlünk, láthatóan idegenkedett a tűztől, de el is varázsolta a látvány. Amikor a Garabonciás meggyújtotta egy kis szerkezettel a száraz taplót, a tiranni írisze kitágult, és a kíváncsiságtól megremegett. A dalnok észrevette ezt, és önkéntelenül is elmosolyodott. Feszült hangulatuk egy csapásra a múltté lett. Miután elköltöttük szegényes vacsoránkat elégedetten hajtottuk álomra a fejünket. Rettenetes fáradt voltam, és még az sem tudott ébren tartani, hogy egyenlőre fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek majd, ha megérkezünk a tirannik törzséhez. Elnyomott az álom. Még láttam, ahogy a tiranni nagymacskákhoz hasonlóan összegömbölyödve elalszik, és a Garabonciás is homlokára tolja széles kalapját.

Arra riadtam, hogy izzadok, és kiáltani készülök. Zihálva ültem fel. Tábortüzünk már csak parázslott, és a sötétben először csak annyit láttam, hogy útitársaim mozdulatlanul fekszenek tovább. Szívem riadtan vert a mellkasomban, mert határozottan éreztem, hogy valaki néz. Annyira valóságos volt ez az érzés, hogy a szőr felállt a karomon. Hiába meresztettem azonban a szemem, nem láttam semmit. A lovak nyugodt horkantása megnyugtatott valamelyest, és egy vékony ágacskával megpiszkáltam a tüzet, majd raktam rá még néhány hasábbal. Az álom kiröppent a szememből, pedig messze volt még a hajnal. Magam köré tekertem köpenyem, és körbenézve megreszkettem, ahogy az álomból ébredők szokták, míg helyre áll a vérkeringésük. Kezembe vettem díszes tőrömet, és egy vándorbotot kezdtem farigcsálni. Gondoltam, hogy elütöm az időt valamivel. Ahogy az első pár forgács a tűzre esett, megint megéreztem, hogy valaki figyel. Most már nem ijedtem meg annyira. Ha ártani akart volna, akkor már rég megtehette volna. Óvatosan körülkémleltem, és bár jóval higgadtabb voltam azért megint hevesen kezdett verni a szívem. Ekkor megroppant halkan egy száraz levél mögöttem és kivert a hideg veríték. Szinte éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Nagyon lassan elkezdtem megfordulni, és közben azzal biztattam magam, hogy nem lehet ott senki, csak az éjszaka hangjai űznek gúnyt belőlem. Ám amint félig megfordultam egy fehér alak lépett hangtalanul mellém. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, de ahogy végigfutott rajta a tekintetem, rémületem pillanatok alatt valami furcsa izgalommal cserélt helyet. A néma ismeretlen velem egy magas fiatal férfi volt, hosszú derékig érő fehér, egyenes hajjal, halványkék szemekkel, keskeny, arisztokratikus arcvonásokkal , ívelt gyémántfényű szemöldökkel. Kezeit, és egész testét valami enyhén áttetsző ezüstös fehér selyemruha fedte, és volt benne valami egészen emberfeletti. Rám mosolygott, és ebben a mosolyban annyi nyugalom, és annyi erő rejlett, hogy már egyáltalán nem remegett a kezem. Ujjait a szája elé emelte, a csend ősi egyezményes jeleként, és mozdulata során halvány virágillat csapta meg az orromat. Leguggolt mellém, és ekkor vettem észre, hogy ahol áll talpa mellett a fűszálak halvány fényben hajladoznak. Egy pár pillanatig nem történt semmi, majd egyszer csak megszólalt, hangja suttogás volt, és úgy hatott mint a szellő suhogása a tavaszi erdő lombjai között.

-          Üdvözöllek deák a régmúlt erdejében. A nevem Capricorn. A fák Őre vagyok. Látom szemedben az értetlenséget, és a kíváncsiságot. Időm rövid, tehát tömören fogalmazok. Tudom, hogy miért indultál el, és utadhoz sok szerencsét kívánok, de tudnod kell, hogy sok nehézség vár rád ezen a világon, és számomra is fontos, hogy sikerrel járj. Nem, nem a Hercegnő miatt, hanem azért mert tudom, ez a kaland megváltoztathat sok mindent ezen a világon. Rajtam kívül még sok mesebeli lény él, de nem mindenki olyan jóakaratú, mint ez a tiranni, vagy én. Tudnod kell, hogy nyomotokban elindult már a sötétség, és utatokat akarja állni, mindenre elszánt. Hatalmas, és kegyetlen. Valamikor régen itt egy nagy királyság fővárosa állott, és vezetői mind nagy tudású mágusok voltak. Egyikük az Álomkristály őre azonban még többre vágyott, és kijátszotta a békés embereket, és egy szörnyű rituáléval szellemekké, árnyékharcosokká változtatta őket. Hatalmának egy idegen nép gyermeke vetett véget, de a pusztítást már ő sem tudta semmissé tenni. Utolsó erejével egy kristályt teremtett, amibe egy nagy varázslat szavait zárta be. Ennek a kristálynak kell a nyomára bukkannod, ha meg akarsz küzdeni a Gonosszal, és meg akarod menteni a Hercegnődet. Azért mondom el ezt neked, mert bárhogy is szeretnéd, nem kerülheted el a harcot, és ha meg akarod védeni azokat, akik szeretnek téged, és megbíznak benned neked kell vállalnod ezt a lehetetlen küldetést. Van valami amiről nem tudsz. Ősi erő bújik meg benned. Már ismered, de még nem tudod, hogy milyen hatalomnak parancsolsz. Én csak annyit mondhatok, hogy amiben a legjobbnak érzed magad, abban kell a választ keresned. Vállalnod kell magad, és arra is választ kell találnod, miért érzed idegennek ezt a világot. Sok olyan emberrel és lénnyel fogsz találkozni, akik rosszat akarnak neked, és nem mindig fogod észrevenni a különbséget jó és rossz között. Ebben segítek neked. Cserébe csak egy dolgot kérek. Ha végleg elbizonytalanodsz, akkor keress egy nyugodt helyet, ahol fa áll, és nem zavar senki. Idézd fel ezt a találkozást magadban, és én lehetőség szerint segítek a döntésben. Neked pedig csak annyit kell tenned, ha utazásod során véletlenül rábukkannál ennek az erdőnek a legendájára, akkor kérlek, vedd magadhoz, és ne mutasd meg senkinek. Hozd el nekem, hogy segítségével életre keltsem ezt az elfeledett világot. Most pedig feküdj vissza. Ajándékul pihentető álmot adok neked, és társaidnak. Ma éjjel még nem kell aggódnod. A sötétség itt nem találhat rád. Én, és a fáim vigyázzák álmotok. Jó éjt vándor. Örültem a találkozásnak.

Többször megpróbáltam közbeszólni, vagy kérdezni, de annyira lenyűgözött, hogy nem jött hang a torkomra. Ahogy búcsút intett, újra éreztem azt a kellemes virágillatot, de mielőtt bármit tudtam volna csinálni szemhéjam elnehezült, és pillanatok alatt hatalmába kerített az álom.

Ínycsiklandó illatokra ébredtem. A fa lábánál kis lábasban erdei gombákból és szalonnából készített reggeli gőzölgött, amit Atuarre kavargatott. A Garabonciás a lovakat csutakolta, és közben halk baritonján valami régi románcot dúdolgatott. Még mindig alig hittem el az éjszakai látogatást, de ahogy tekintetem arra a helyre téved ahol a fehérhajú állt, megpillantottam egy virágot, egy fehér szirmú, ezüst pettyekkel díszített növényke hajladozott. A többiek észrevették, hogy felébredtem, és jókedvűen köszöntöttek. Amint a Garabonciás meglátta mit nézek, elmosolyodott, és elmondta, hogy a növényt Hajnalcsillagnak hívják, és olyan ritka, mint a fehér holló. Állítólag csak ott nő, ahol tündér lép a földre. Ezen a feltételezésen felkacagott, és hitetlenkedve megcsóválta fejét. Nem bizonygattam neki, hogy a legenda igaz. Miután elköltöttük reggelinket, útnak indultunk. Tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, és bizony fárasztó is. Éppen ezért korán nekikezdtünk.

Az elkövetkező napok ha lehet ilyet mondani eseménytelenek voltak. Legalábbis már nem találkoztam törpével, és szellemek sem látogattak meg. A táj viszont lenyűgöző volt. Még tapasztalt útitársaimnak is szavát szegte az az ösvény, ami egy folyó mellett haladt, és néha szédítő mélységben zúgott alant, vagy ezernyi ágra szakadva széles medret vágott magának a lapos földön. Az erdő fái, a varázslatos tisztások mindig elvarázsoltak minket. A hetedik napon egy elhagyott templomhoz értünk. A teteje már hiányzott, csupán az oldalfalai, és a rózsaablak egy-két üvege maradt meg. Elhatároztuk, hogy aznap már nem megyünk tovább, itt telepedünk le. Kellemes meglepetés volt, hogy a templom mellett álló romos kutacska kristálytiszta vizet őrzött, tehát még ivóvízre sem volt gondunk. Késő délután volt, és már megszokott rutinnal készítettük a tábort, amikor Atuarre hirtelen csendre intett minket. Pár pillanattal később a lovak is nyugtalankodni kezdtek, és mi is megéreztük a levegőben a feszültséget. Csend ült az erdőre. Aztán ebbe az idillbe hirtelen egy sikoly hasított tőlünk nem is távolról, az erdő mélyéből. A Garabonciás és Atuarre egymásra néztek, majd bicentettek, és fegyvert rántva bevetették magukat a sűrűbe. Valami hirtelen vonzásnak engedelmeskedve én is ezt tettem, pillanatnyi lemaradással. A bokrok tüskéi marasztalni próbáltak, de nem hagytam magam. A sikoly újra felhangzott, de ezúttal közelebbről. Hallottam, hogy valaki utat tör magának az aljnövényzetben, és lovak dobogását is meghallottam. Futni kezdtem a hang irányába. Annyira elgyötört volt, hogy a szívem belesajdult még a hallásába is.

Mikor egy vendégmarasztalóbb bokorral küzdve végre a túloldalra jutottam rémisztő látvány bontakozott ki előttem. Egy tizenéves forma fiúcska menekült egy vágásban két sötét lovas elől. A lovak szügyén sárga hab száradt, és a lovasok sem voltak jobbak náluk. Testüket fekete ruha fedte, amit köpennyel borítottak, ami lyukakkal, és furcsa foltokkal volt tele. Az arcuk nem látszott, attól a fémmaszktól, amit álluk előtt viseltek, és egy sikoltó emberi arcot formázott. A fiú hosszú szőke hajú, szakadt ruhájú gyermek volt. Első ránézésre megállapítottam, hogy nem egyszerű paraszt, hiszen bőre hófehér, és arcán sem hagyott nyomot a paraszti élet napszítta barnasága. Éppen ahogy kibukkantam akkor érte el az első lovas, és nagyot rúgott szerencsétlenbe. Irtózatos düh uralkodott el rajtam, és keresetlen szavak tolultak a számra. Háborgásomnak hangos kiáltással adtam hangot, amire a lovasok felkapták a fejüket, és bár nem láttam a szemüket, megéreztem, hogy engem figyelnek, majd kardot rántva felém vágtattak. Abban a pillanatban átértékeltem életem. Erre tényleg nem számítottam. A félelem béklyóba verte a szívem, és csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Valószínűleg csak egy pár pillanat volt életem végéig hátra, mégsem tudtam semmit sem csinálni. Ekkor történt meg a csoda. A fák közül Atuarre rontott ki, és kecses mozdulattal az első lovas felé csapott nagyméretű vadásztőrével. A lovas megingott a csapás alatt, és abban a pillanatban iszonyatos sikolyt hallatott, majd árnyékokká robbant, amik eltűntek a nap alatt. A másik lovas erre meghátrált, és hirtelen elhatározásból bevágtatott a sűrűbe. Atuarre vicsorgással jelezte, hogy egyetért vele. Megdöbbenésemből magamhoz térve hálásan bólintottam felé, és a fiúhoz rohantam, aki mozdulatlanul feküdt ott, ahova akkor repült, amikor a lovas hátba rúgta. Gyorsan megtapogattam, van-e valami komoly baja, de a szerencsére nem találtam semmit, ami aggodalomra adott volna okot. Óvatosan hátra fordítottam, és megkértem a tirannit, hogy segítsen a gyermeket a lovainkhoz vinni. Ebben a pillanatban érkezett a Garabonciás, meglehetősen feldúltan, és homlokán egy vágásból vér csorgott. Mikor megpillantott minket, láthatóan megkönnyebbült, majd odarohant.

-Mindenütt ott vannak. Sietnünk kell. Vissza a lovakhoz. – A kimondott parancsnak azonnal engedelmeskedtünk, és rohantunk, ahogy tőlünk tellett. Amikor a templomromhoz érkeztünk, már láttuk, hogy nagyobb a baj, mint hittük. Az erdő sűrűjében fekete alakok mozogtak, és felénk közelítettek. A kör bezárult. – Be a templomba. – kiáltottam első ötletemben, és a többiek engedelmeskedtek nekem. Furcsa megérzés volt, de még én sem számítottam arra, ami ezután következett. A sötét alakok körbevették a templomot, de láthatóan tanácstalanok voltak.  Sziszegő hangot hallottunk. – Keressétek őket, még nem juthattak messzire.- A lovasok nem látták a romtemplomot! Nehezünkre esett elhinni, de miután egy óra múlva sem jelentkeztek, hinni kezdtünk a szerencsének. Ekkor már tudtam foglalkozni a fiúval is. Testét horzsolások, és zúzódások takarták, és ezeket kitisztítottam. Miután vizes borogatást tettem a homlokára egy pillanatra magához tért.

- Kik vagytok ti? És miért segítetek nekem?- hangja erőtlen volt.

-Vándorok vagyunk. És te ki vagy? – válaszától döbbentem néztünk egymásra.

- A nevem Andragoy. Yanathea hercege vagyok. – amint ezt kimondta elájult.

Sokat mondóan néztünk egymásra, és láttam társaim szemében, hogy döntés született. A fiút az életük árán sem hagyták volna ezután sorsára. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül került az utunkba. Bennem pedig fesejlett a remény, hogy lehet, hamarabb megtalálom a Hercegnőmet. Felsóhajtottam. Ha ilyen árnyéklények vadásznak ránk, akkor egyre kevesebb az esély. De valahol a szívemben tudtam, hogy nem adom fel. Most már biztosan nem. …

 

A fiú még sokáig volt eszméletlen. Atuarre többször is gyanakodva körbeszaglászott, és a garabonciás is szokatlanul csendes volt. Összpontosításáról csak összeszorított szája tanúskodott. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek a hirtelen kialakult helyzettel. A sötét lovasok megrémítettek, és ha felrémlett bennem az a pillanat amikor szembenéztem a felém vágtázókkal, végig futott hátamon a hideg. Többször cseréltem a borogatást az ifjú hercegen, aki láthatóan nem is érzékelte jelenlétünket. Volt időm alaposan szemügyre venni. Hiába tűnt első látásra nemesenszületettnek, alaposabb vizsgálat során kiderült, hogy már régen nélkülözhet, hiszen bordái már kilátszottak, és bizony keze, és lába sem volt a legjobb állapotban. Sóhajtottam. Szerettem volna, ha képes vagyok meggyógyítani, vagy legalábbis a fájdalmait csökkenteni, de mindez hiú ábránd volt csupán. Az este lassan körülölelt minket, és az erdő neszei is elmélyültek. Egyedül Atuarre lett nyugodtabb, hiszen valami oknál fogva ő jobban érezte magát az sötétben, és láthatóan az sem zavarta, ha nem gyújtunk tüzet. Mivel nem tudtam magammal mit kezdeni, úgy döntöttem, hogy körülnézek a romokban. A valaha volt templom ugyanis csak első ránézésre tűnt kicsinek. Felfedeztem, hogy egy óriási épület lehetett valaha, aminek előcsarnokába menekültünk be. A folyondárok mára eltakarták a régi írásokat, de ahogy leszállta az est, a hold fénye különös kék fénybe vonta a jeleket. A falhoz léptem, és óvatosan megérintettem az egyik vésetet, és csodálkozva néztem, hogy a kék fény egy pillanatig még játszik az ujjam körül, ahogy elveszem a faltól, csak utána enyészik semmivé. Megpróbáltam lefordítani az ősi írást. Kezdetben azt hittem, hogy teljesen értelmetlen a szöveg, de minél többet olvasgattam annál inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy egyáltalán nem erről van szó, csak olyan ősi, hogy több szót oda kell képzelni ahhoz, hogy olvashatóvá váljon. Egyre messzebb jutottam a templom belsejébe, és próbáltam kijegyzetelni az olvasottakat. Egy régi jóslat szavai bontakoztak ki előttem.

A félvér útja során megáll a Hattyú városánál, és léptei nyomán feketeség kúszik a régi falakba. A szent képek elhalványulnak, és az emberek hitének már csak írásbeli nyoma van. A hős nem érti, hogy mi folyik körülötte, és nem is veszik észre, hogy köztük jár. Ő maga sem tudja, vagy legalábbis még nincs kész arra, hogy tisztában legyen vele. Egy napon a hős ellátogat a Déli Jósdába, és meglepődik elhagyatottságán. Amíg a falak között áll, egyszer csak megremeg az ég, és szélvihar keletkezik. A hős rohanni kezd, félve attól, hogy rá omlik az épület. Óriási kövek záporoznak az égből, de őt egy sem találja el. Csodával határos módon ugrik ki a régi kapun, és amint földet ér, minden porcikája megdermed. A Jósda oromzatán óriási vörös sárkány pihen meg. Szárnyait összezárja, és hirtelen észreveszi a hőst. Ősöreg szemeiben düh villan, és sárga villanás jelzi kitáguló orrlyukában a mindent elemésztő sárkánylehellet közeledtét. A hős dermedten áll. Ám ekkor megtörténik a csoda. A sárkány magában tartja a tüzet, és szemeiben kardok képe villan fel. A kardok egyikét a hős tartja. Az Őssárkány érdeklődve méri végig a hőst, aki számára egy jelentéktelen halandó csupán, de ő mégis mást lát a helyén. Megrázza fejét, amitől több oszlop is összedől a csarnokban. Kitárja roppant szárnyait, és vihart kavarva rugaszkodik el az ég felé. A hőst földre taszítja az elemek fékezhetetlen ereje. Sokáig néz a távozó sárkány után, és nem érti, hogyan menekülhetett meg.

Nagyjából idáig jutottam a fejtegetésben amikor egy kőlap megroppant a talpam alatt, és a következő pillanatban megnyílt alattam a föld. Zuhantamban megpróbáltam elkapni egy gyökeret, de hiába értem el, a kezemben maradt, és nagyot csattantam a köveken. Zuhanásom azonban itt sem ért véget. Egy síkos csatornába kerültem, ami meredeken lejtett, és hiába próbáltam fékezni, egyre jobban felgyorsultam. Aztán egyszer csak megszűnt a csatorna és én zuhanni kezdtem a mélység felé. Újra megütöttem magam, de még mindig nem vesztettem el az eszméletemet. Homályos képek derengtek fel előttem rég elfeledett szobrok mellett száguldottam el, és későn vettem észre, hogy én is egy ilyen szobor felé tartok. Mire észbe kaptam már ott volt az orrom előtt, és mikor elrántottam a fejem, hogy védjem magam, beütöttem egy kőbe, és elsötétült minden. Utolsó képem az volt, hogy tehetetlenül zuhanok, és lágyan körülölel a sötétség.

Hasogató fejfájásra ébredtem. Felemeltem a kezem, és még csukott szemmel megállapítottam, hogy tarkómra egy tekintélyes méretű dudor nőtt. Óvatosan megpróbáltam kinyitni a szemem, és könnyezve tapasztaltam, hogy éles fény hasít pupilláimba. Gyorsan visszacsuktam hát, és megpróbáltam megmozdulni, ami újabb fájdalmakat okozott. Pillanatok alatt rájöttem, hogy zuhanásom nem csupán a látásomat, de a testemet is erősen megviselte. Ezután már óvatosabb lettem, és csak apránként kezdtem el mozogni, ellenőrizve, hogy nem tört-e el valamim. Bár fájdalmas volt, azt örömmel konstatáltam, hogy semmi komolyabb bajom nem esett, kivéve azt az apróságot, hogy fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. Ekkor hangok ütötték meg a fülem, ami arra késztetett, hogy megpróbáljam újra kinyitni a szemem. Jóval nagyobb sikerrel jártam, mint az előbb. A vakító fényről kiderült, hogy egy gyertya lángja csupán, és hogy egy sziklába vájt üregben fekszem, ahova ismeretlen kezek emeltek. Ruháim cafatokban lógtak rólam, és több horzsolás díszített mint egész életemben összesen. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, és alaposabban szemügyre vettem a környezetem. Kétségtelen, hogy egy barlangban voltam, amit valaki tele dobált színes rongyokkal, szövetekkel, amik valaha talán szépek és puhák voltak, de megkoptak, és elhasználódtak. Az egyik ilyen kupac mellett poros könyvek hevertek vad összevisszaságban, és meglepve tapasztaltam, hogy milyen érintetlenek. Fekvőhelyem mellett egy koszos bádogkannában gyanús csillogású italt találtam, de miután beleszagoltam jobbnak láttam, nem bele kortyolni. A falakon furcsa ábrák sorakoztak. Színes virágok, és fekete vonalak kaotikus összevisszaságban, és egy régi gitár húrtalan teste is nem messze hevert tőlem. Összességében úgy éreztem magam, mintha egy barlangi szeméttelepen ébredtem volna. Ezt az érzést erősítette, hogy az egyik ruhakupac tetejéről egy barna szőrű egérke nézegetett érdeklődve. A hangok egyre közelebbről hallatszottak, és az egérke úgy döntött, hogy jobb, ha elbújik, és nem kockáztat. Érdeklődve fordítottam fejem a bejárat irányába, és a hirtelen mozdulat ráébresztett, hogy korántsem vagyok olyan jól, mint ahogy azt képzeltem.

A bejáratot egy pillanattal később két alak takarta el. Első ránézésre mindketten emberek voltak, bár ezt a tényt egy kicsit cáfolta az a halvány fehér derengés ami homlokukból áradt, és az egész alakjukra kiterjedt. A bal oldali egy fiatal hosszú, barna hajú férfi volt, akinek kezét egy idősebb nő fogta. Mindketten világosbarna csuhát viseltek, amit a nő a melle alatt, a férfi a derekánál kötött meg egy fehér színű fonott bőrövvel. Az övről több bőrtarisznya is lógott, némelyik laposan, némelyik pedig kifejezetten tele. A barlangba a fiatal férfi lépett be először. Ahogy közelebb ért, már meg is pillantottam a fény forrását, ami a homlokára helyezett fehér kristályból áradt. A kristály egy réz fejpántba volt ágyazva, és különböző minták díszítették. A férfi szeme halványbarna volt, és kíváncsiság tükröződött benne. Álla szőrtelen volt, kézfeje pedig sárga. Mellém lépett és különös rekedt hangon megszólalt.

-          Remélem jól vagy. – szavai inkább kijelentésnek hangzottak, mint kérdésnek.

-          Amikor Asunnyal rád találtam, eszméletlen voltál, és a Tudatlanok világának ruháit viselted. – megint bólintott mintegy magának, és mielőtt megszólalhattam volna, már folytatta is.

-          Úgy ítélem meg, hogy most már valóban jól vagy, és óriási szerencse ért téged, hogy éppen ide kerültél. A Rezgő Lélek Városába. –

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, megborzongtam, mivel láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja, hogy szerencsés vagyok. Abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam annak. Ekkor lépett közelebb az idősebb nő. Arcán kedves mosollyal. Valaha szép arca volt, amit csak enyhén rontott el finom kancsalsága. Bőre szokatlanul puhának tűnt, és barna göndör haja láthatóan gondosan úgy volt összetúrva, hogy véletlenül se lapuljon le, vagy álljon egy irányba. Letérdelt mellém és óvatosan megvizsgálta a lábam, majd a kezem. Egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. Észrevettem, hogy homlokdíszében jóval több a véset, mint a férfinak. Amikor megszólalt még én is meglepődtem, mennyire izgatott a hangja.

-          A Maif igazat szólt. – egy pillanatra rajongással vegyes áhítattal tekintett a fiatal férfira aki éppen a körmeit piszkálgatta.

-          Szerencsés vagy, hogy nem történt komolyabb bajod, és a Tudatlanok Világától elválasztó mély szakadékot túlélted. Éhes vagy? Hoztam enni neked. –

Bólintottam, mert valóban nagyon ki voltam éhezve valami ehetőre. Erre belenyúlt az egyik tarisznyába, és néhány pogácsára hasonlító valamit nyújtott felém. Hálásan fogadtam el, de amint beleharaptam az arcomra fagyott a mosoly. Az íze leginkább a sárra emlékeztetett, és a belsejében valami furcsa gumiszerű anyag remegett. Mivel feszült figyelemmel vizsgálgatott, és én nem akartam megmentőimnek csalódást okozni, lenyeltem hősiesen az első falatot. Innentől kezdve már jóval óvatosabb voltam, és csak apró falatokat erőltettem magamba. A nő élvezettel nézte, hogyan eszem. A férfi ennél türelmetlenebbnek tűnt, és míg az utolsó falatokkal küszködtem az egyik szütyőjéből előhalászott egy barna rudacskát és meggyújtotta. Citromsárga füstöt fújt a mennyezet felé. Szemeiben pedig halvány sárga fény kezdett ragyogni. Minél többet szippantott, annál sárgább lett a szeme, és annál erőteljesebb a mosolya. Nagy nehezen legyűrtem az utolsó falatot, és megköszöntem a segítségüket.

-          Ugyan, egyáltalán nincs mit. Mi mindig önzetlenül segítünk. – A férfi büszkén düllesztette ki mellkasát.

-          Gyere velünk. Körbe vezetünk. –

A nő megfogta a kezem, és felsegített. Nem volt könnyű a járás. Eleve fájt minden tagom a zuhanástól, ráadásul egy kicsit be is kellett húzni a fejem, mert nagyon alacsony volt a plafon. Az első lépések így meglehetősen gyatrára sikerültek, de elhatároztam, hogy nem mutatom. Szerettem volna valamit megtudni, hogy hol vagyok, merre kell indulnom, hogy kijussak innen, de ezekre a kérdéseimre egyáltalán nem reagáltak, mintha meg sem hallották volna. A kis lyukból kilépve elállt a szavam. Egy óriási barlang falának közepén találtam magam, egy széles párkányon. A barlang nagyjából kör alakú volt, és láthatóan több lyukat vájtak a falába, amiket ilyen párkányokkal kötöttek össze valamikor régen. Első ránézésre legalább kétszáz ilyen lyukat fedeztem fel. A párkányokon, és alant a középső téren alakok mozogtak, és amint észrevettek barátságosan integetni kezdtek. Mindannyian fejpántot viseltek, és világosbarna ruhát. Nemüket csak az öv elhelyezése mutatta, vagy esetleg aki elég közel jött, annak már az arcából is lehetett következtetni. Kísérőim visszamosolyogtak rájuk, majd belém karolva lassan elindultunk a barlang közepe felé. Ahogy egyre mélyebbre jutottunk észrevettem, hogy középen egy óriási kristály áll, ami halványan megvilágítja az egész barlangot. Tagadhatatlanul szép volt, és önkéntelenül magára vonzotta a tekinteteket. Alig vettem észre, hogy lassan csatlakoznak hozzánk, és mire leértünk az aljára, már több tucatnyian kísértek némán, kíváncsi tekintettel. A férfi aki kísért előre sietett és egy hatalmas réz gonghoz lépve nagyot ütött rá egy gerundiummal. Az egész barlangot bejárta a mély gongszó. Ezt még kétszer elismételte, és a hangra még többen jelentek meg. Néhányan futva, és kíváncsian. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, és közelebb húzódtam a nőhöz, aki bátorítóan belém karolt. A barlang közepe felé tartottunk, ahol a kristály állt. Ahogy az emberek egyre közelebb kerültek hozzám észrevettem, hogy fejpántjuk mindegyiküknek díszített, de senkinek nem annyira mint annak a fiatal férfinak, aki belépett hozzám. Középre érve kört alkottak, és leültek a padlóra. Ekkor vettem észre, hogy szabályos négyzet alakúra vannak faragva, és mindenkinek meg van a maga helye. Engem a kristályhoz közel egy fekete színű lapra ültettek. Mikor már mindenki helyet foglalt a fiatal férfi kezdett beszélni.

- A mai nap folyamán újabb csoda történt. A Tudatlanok Világától elválasztó szakadékból egy férfi érkezett közénk. Sebei a fenti világból vannak. Engedjétek meg hogy bemutassam nektek őt. – ekkor rám mutatott, és intett, hogy beszéljek. Zavarban voltam, de összeszedtem magam, és bemutatkoztam. Elmeséltem, hogy egy romtemplomban kutattam, amikor egyszer csak megnyílt alattam a föld, és sok mindenre nem emlékszem, csak a zuhanásra, és arra, hogy elvesztem az eszméletem. Amikor elmondtam azt is, hogy a barátaim már valószínűleg várnak rám, és én nem akarom sokáig kétségben tartani őket, a nő nézett rám, és beszélni kezdett.

- Mindannyiunk hasonló módon jutott ide, és az első napokban mindannyian megpróbáltunk visszajutni a felszínre. Sajnos erre nincs mód. Hidd el fiatal barátom, nemzedékek óta próbálkozunk, de még nem találtuk meg azt a bizonyos utat. Sajnálom. – hangjában őszinte sajnálat bújkált, én pedig kétségbe estem. Bátorítólag megveregették a vállam.

- Ne sajnáld. Hidd el, jól fogod érezni magad itt is. Mindenünket megosztjuk veled, és részesülhetsz a Kristály áldásából is. Persze, ha nem akarod akkor nem kell. Megmutatjuk, hogy honnan estél le, és próbálkozhatsz magad is. – Bólintottam.

- De mielőtt megtennénk, táncolj velünk. Jót tesz. Figyeld, hogy mit csinálunk, és utánozz minket. – A férfi felpattant és ezt tették az eddig ülő emberek is. Arcukon mosoly jelent meg, és néhányan hangszereket vettek elő. A nők énekelni kezdtek, és az ének valóban varázslatos volt. A dal nyomán önkéntelenül mozdultak és hajladoztak teljesen egyszerre. Szemüket lehunyták, és lassan körbe kezdtek járni. Járás közben sem hagyták abba az éneket, és néha mélyen meghajoltak, majd felegyenesedtek. Lépteik puhák voltak és könnyűek. A zene, és a tánc teljesen magával ragadott. Hitetlenkedve néztem ezt a csodálatos koreográfiát, és a szívem összeszorult a dal szépségétől. Órákig el tudtam volna hallgatni őket, amikor egyszer csak elhallgattak. Egy tucat fiatal férfi ekkor ütőt ragadott, és üstdobokat kezdtek el verni. A barlangot hirtelen betöltötte a dobok eszméletlen ereje, és a pezsgő dübögés vad táncot váltott ki belőlük. Magamban is éreztem a dübörgést, de valami oknál fogva nem mozdult a lábam, a látvány teljesen lebilincselt. A föld alatti nép teljes eksztázisban tombolt lehunyt szemmel, mégsem mentek egymásnak, vagy estek el. Hihetetlen volt. A tombolásnak úgy ahogy kezdődött hirtelen lett vége. A barlangot megtöltötte az izzadt pára. Az emberek a földre rogytak. Ziháltak. Ekkor kezdett el énekelni az a nő aki ide kísért. Hangjából erdei patakok csengése, madárdal, és harmónia szállt felém, és láttam, hogyan nyugodnak meg a ziháló mellkasok, hogyan nyugszanak meg a remegő végtagok. Az idő megszűnt létezni. Amikor a nő elhallgatott, pár pillanat múlva lassan mindenki felült. A fiatal férfi mellém sétált.

- Te nem táncoltál. Nem baj. Mégis kell tenned valamit. Mit szeretnél csinálni? – mivel valamivel viszonozni akartam kedvességüket, úgy gondoltam mondok egy mesét. Körbeültek, mint a gyerekek, és kíváncsian várták a szavaimat. Amikor elkezdtem azt hittem pár szónál több nem jut az eszembe, de ahogy az lenni szokott pár perc múlva már magával ragadott a történet. A büszke sziklaszívről és a pásztorlányról. Órákon keresztül meséltem, és amikor befejeztem elragadtatott csend fogadott. Mintha transzba estem volna. Olyan volt, visszatérni a valóságba, mint amikor víz alól jön fel az ember. Mindent más szemmel néz. Láttam a szemekben a megdöbbenést, és sokan könnyeztek. Egy kislány odajött hozzám és könyörgő szemmel kérdezte

- Ugye mesélsz még? – nem tudtam mit reagálni. Bólintottam. Az emberek ezután sorban elkezdtek hozzám jönni, és volt aki megölelt, volt aki a kezemet rázta, volt aki csak mosolygott. Lassan elkezdtek elszállingózni. Mikor már egyedül maradtam, a nő lépett hozzám.

- Gyere, megmutatom a Szakadékot. – megfogta a kezem, amit kicsit furcsálottam, de nem tettem szóvá, és felvezetett a legfelső szintre. Ott egy széles barlangba léptünk, aminek a falain ugyanolyan furcsa jelek voltak festve, amilyenek abba a barlangban voltak, ahol magamhoz tértem. A különbség annyi volt,  hogy ezek sokkal élesebbek, és szebbek voltak. Mintha a másikat innen másolták volna, bár meglehetően szerény tehetséggel. Néhány perc múlva a barlangnak vége szakadt, és egy föld alatti tó partján álltam. Fejem felett irdatlan magasságban egy terem tetejének halvány körvonala volt látható. A tavat teljesen sima, függőleges falak határolták, kivéve azt a helyet ahol mi álltunk. A nő felfelé mutatott.

- Onnan jöttél.- az egyszerű mozdulat mindennél többet árult el. Mikor látta elkeseredésemet, megértően átölelte a vállamat, majd magamra hagyott. Addig bírtam tartani magam. Amint elhaltak léptei összerogytam. Vissza akartam jutni a felszínre. Látni akartam a napot. De mindenek előtt folytatni akartam a kutatást a Hercegnő után.

Nem tudom meddig feküdtem a tó partján. Lassan kezdtem elfogadni a sors furcsa fintorát, és kezdtem magamnak bebeszélni, hogy jó lesz nekem itt is. Bár szívem mélyén valami azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendjén ezzel a néppel, de megpróbáltam ezt a hangot elhallgattatni. Nagy nehezen összeszedtem magam, és a falhoz léptem. Megpróbáltam felmászni rajta, de minduntalan visszacsúsztam. Lehetetlennek tűnt, hogy valaha is kijutok innen. Miután ujjaimat véresre horzsoltam, úgy döntöttem, hogy visszamegyek a barlangba, és megpróbálok kitalálni valamit. Ahogy visszafelé tartottam, észrevettem, hogy az idevezető barlangban az egyik rajz furcsa fényt bocsát ki magából. Önkéntelenül is megérintettem, mire a fal egy része félrecsusszant kezem nyomásától. Meglepődve néztem be a résen. Egy titkos alagutat fedeztem fel! Hirtelen izgalmamban beléptem, és pillanatok alatt felmértem, hogy egy poros évszázadok óta használatlan járatot fedeztem fel. Elindultam a sötét folyosón, és már kezdtem aggódni, hogy mégsem vezet sehová, amikor hangokra lettem figyelmes. Az egyik kanyaron túl egy fénycsík szűrődött be, és mikor a hangok újra megütötték a fülem, már tudtam, hogy egy barlang mellett lehetek. Amint a réshez értem, felismertem a fiatal férfi hangját, meg a nőét aki a tóhoz kísért. Már éppen kiáltani akartam, amikor a férfi beszélni kezdett, azaz inkább dühösen kifakadt.

-          Mi az, hogy nem ismeri fel egyből ennek a csodás helynek a rezgését? Egyszerűen pofátlanság! Hallatlan! És te még véded őt? Hát nem tudod honnan jött? Fenntről!! A tudatlanok közül. Nem más mint egy tudatlan barom, akit ha nem emelünk fel magunkhoz, hogy olyan intelligens, és felvilágosult legyen mint mi, akkor baromként halna meg!! Ezt neki is észre kellett volna vennie. De nem.. Ő teljesen elvolt a meséjével, ami szánalmas fenti örömökből táplálkozott. Segíteni kell neki! Meg kell mutatnunk, hogy az itteni élet a lehető legtökéletesebb élet, amiért csekély áldozat az,hogy elfogadja, hogy mi vagyunk a vezetők. A Felvilágosultak. Persze nem lesz egyszerű. Túl sokáig élt a tudatlanok között. Éppen ezért mondom, hogy használjuk a kristályt. Töröljük ki az emlékezetét. Az érzelmeit. Amúgy is felesleges dolgok ezek. Majd itt újat tanul. Tisztát. Igazat. Én megteszem, te pedig segíteni fogsz. –

-          Persze Maif. Egyetértek veled. Új érzelmeket kell tanulnia. És én leszek az édesanyja. De jó. Újra anya lehetek. –

Földbe gyökerezett lábbal álltam a rés mögött. Nem akartam hinni a fülemnek. A fiatal férfit átölelte a nő, és könnyes szemmel nézett rá. Imádattal. Hányingerem támadt. A falak hirtelen túl szűknek bizonyultak. Eszembe jutottak az emberek, akik lehet mindannyian a hatásuk alatt állnak. Segítenem kell nekik. Futni kezdtem. Végig futottam a titkos járaton, hogy meggyőződjem, valóban kifelé vezet innen. Felfelé tartott, majd egy függőhídba torkollott. A híd túlsó végén megpillantottam egy démoni szobrot. Emlékeim közül egy pillanatra bevillant, hogy láttam már valahol, és örömömben majdnem felkiáltottam, amikor beugrott, hogy akkor láttam, amikor zuhantam lefelé. Megvolt a kiút. Elindultam visszafelé, és közben gondolkodni kezdtem. Lassan körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben. Kockázatos volt, de meg kellett próbálnom.

Többször ellenőriztem a barlangot, mielőtt kiléptem volna a titkos alagútból. Jól eszembe véstem a jelet, amin keresztül be tudtam lépni, majd útnak indultam a nagy barlang felé. Ekkor hallottam meg a gongszót. Háromszor. Futásnak eredtem. A főbarlangba érve láttam, hogy az emberek gyülekezni kezdenek. Középen a kristálynál pedig ott állt a Maif, és a nő. Mindketten rám néztek, és amikor észrevettek hívogatón felém intettek. Nagy levegőt vettem és elindultam feléjük. A lábam megremegett amikor megláttam, mit tart a kezében a nő. Egy világosbarna tunikát, és egy fehér fonott övet, valamint egy fejpántot. A fejpánt homlok felé mutató részéből pedig egy arasznyi fémtüske csillogott. Ránéztem egy férfi arcára amikor elhaladtam mellette. A szemében földöntúli öröm csillogott. A tüske mélyen be lehetett ágyazva a homlokába. Kivert a hideg veríték, és a lábam is megremegett. Mégsem állhattam meg. Meg kellett próbálnom. Lesz ami lesz.

Amint a kristályhoz értem már mindenki megérkezett. Mosolyogni kezdtem, és lepleztem félelmemet. Szerencsére nem vették észre. Maif szólalt meg.

-          Barátaim, testvéreim! Asuny, és én úgy gondoltuk, hogy ezeket a nehéz napokat, és órákat, amiket a kezdet jelenti, megkönnyítjük fenntről jött barátunknak. A mi ruhánkkal, és a mi övünkkel ajándékozzuk meg.- szavait kitörő üdvrivallgás fogadta. Nagyot nyeltem. Maif boldogan elmosolyodott.

-          Mivel testvérünk kiváló mesemondónak bizonyult, megkérjük, hogy amíg itt van, addig legyen a mi Mesélőnk, aki minden este boldoggá tesz minket szavaival. – ezeket a szavakat ha lehet még nagyobb zsivaj fogadta. –

-          segíteni fogjuk felfelé vezető útjának megkeresésében, és éppen ezért, eljárjuk vele a beavató táncot, hogy minél könnyebb legyen a szívünk! –

Ahogy ezt befejezte három fiatal lány lépett hozzám, és lefejtették rólam szakadt ruhámat. Szégyenlősen álltam a tömeg előtt. A lányok szemérmesen hátra léptek, és ekkor Asuny lépett hozzám, és rám segítette a tunikát. Remegésemet félre értette szerencsére. Vártam a megfelelő pillanatot. Semmiképpen nem akartam, hogy énekükkel hassanak rám. Tudtam, hogy a fejpántban van az erejük, az pedig semmit sem ér a kristály nélkül. Legalábbis reméltem. Maif énekelni kezdett, a tömeg pedig csatlakozott. Félig lehunytam a szemem, és úgy tettem mintha magam is átadnám magam az éneknek, és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy milyen nehéz megőrizni a tudatom. Ahogy egy pillanatra jobban kinyitottam a szemem, láttam hogy a kristály éles fénnyel lüktet, és a tömeg kéjesen vonaglik fényében. Nem volt több időm. A gerundiumhoz ugrottam, ami széles fejével, és súlyos, szegecsekkel kivert nyelével alkalmasnak tűnt a feladat végrehajtására. Megragadtam, és mielőtt bárki is közbeléphetett volna nagyot sújtottam a kristályra. Éles csengő hang hallatszott. Azt hittem a kezem leszakad, ahogy a szerszám visszapattant. A tömeg felsikoltott, és többen összerogytak, és a kezüket fülükre tapasztva üvöltöttek. Maif pillantásával akadt össze a tekintetem. Ősi gyűlölet lobbant benne. Nem haboztam tovább még egyszer meglendítettem. Az újabb csengés sokkal fülsüketítőbb volt, és a hang ereje engem is hátrébb dobott. Körülnéztem. A kristály fénye lassan vörössé változott, és ami félelmetes volt, az, hogy az emberek szeme is lassan vörös fényben kezdett játszani. Ujjuk karomként begörbült, és én megéreztem, hogy baj van. Láttam, hogy vannak olyanok akik tanácstalanul állnak és nem értik, hol vannak, ezért hirtelen elhatározással elkezdtem futni, és hangosan kiabálni, hogy aki nem tudja hol van az fusson utánam, mintha az élete múlna rajta. Nem tévedtem. Valóban az múlt. Néhány szerencsétlen nem kapcsolt idejében, még láttam, ahogy rájuk vetik magukat a vörös szeműek, de néhányan ügyesen kikerültek a tömegből. Az életemért futottam. A barlang felüvöltött, amikor elértem a titkos ajtót. Beugrottam rajta, és magam elé lökdöstem azokat, akiknek sikerült kijutniuk. Alig két tucatnyian jutottak be. Mire a teremben észbe kaptak, már be is záródott az ajtó. Futni kezdtünk a függőhíd felé. Amikor elértük akkor értek a tóhoz üldözőink. Csalódott üvöltésük megremegtette a plafont, és egy két kő útnak indult a mélybe. Az egyik nagyobb darab azonban szerencsétlen módon pont a függőhidat találta el, ami recsegni, ropogni kezdett, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat. Hangosan biztatni kezdtem a menekülteket, hogy fussanak, ha kedves az életük. Én voltam az utolsó. Alig egy lépés hiányzott. Akkor szakadt le az egész. Egy pillanatig ott voltam a levegőben, a semmiben, és csak csalódottságot éreztem. Majd zuhanni kezdtem. Ekkor villanást vettem észre, és egy ostor tekeredett a csuklómra, majd egy ősi erő szinte felrántott magához. Csuklyás megmentőm Atuarre volt. Megkönnyebbülésemben átöleltem, és egész egyszerűen összecsuklottam. Hagytam, hogy kézről kézre adjanak. Nem emlékszem mennyi ideig tartott az út kifelé. Csak arra, hogy amikor megpillantottam a nap sugarát, könnyezni kezdtem, ahogy azok is akik még kijutottak velem. Kinn a földre fektettek, és én csak gyönyörködtem, csak néztem, és élveztem a kék ég szépségét, a felhők táncát. Magamban pedig köszöntöttem az új reményt. Folytatom a keresést.,