Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Mesélő

2017.12.28

Unottan álltam a sorban. A kassza folyamatosan csipogott, ahogy az eladónő egymás után ütötte be a tételeket. Mosolytalan arcok vettek körül. A bolt plakátjai hamis mosolyú családokkal hirdették az üdítők, és édességek birodalmát. Szó nélkül fizettem, és próbáltam kicsikarni egy apró nevetőráncot a kassza mögött ülő hölgyből, aki üveges tekintettel meredt rám. Bólintottam, majd halk köszönéssel távoztam. Az utcákon szürke köd szitált, és csendes emberek bukkantak fel néha-néha a halvány körvonalakban. Alig hallatszott egy-két zaj. Már nagyon vártam, hogy hazaérjek.

Csendes kis zsákutcában lakom.  Az enyém az utolsó ház. Kicsit rozoga a kerítés, de én szeretem. Fából van, és ha közelről megnézed, felfedezed, hogy tele van apró faragásokkal. Sokat kell ülni előtte mire összerakod a történetet, ami rajta van. Kicsit csoszogok, mert félek, hogy a jégfoltokon elcsúszok, és megütöm magam. Tavaly télen elestem, és majd egy órába telt mire bejutottam a házba. Megijedtem. Hideg volt kinn. Nem attól, hogy megfagyok, hanem hogy nem lesz időm elköszönni. Most feltehetnéd a kérdést, hogy kitől, ha egyedül élek? Nos..nemsokára kiderül.

Gond nélkül eljutottam a kapuig, és elővettem a kulcscsomóm. Mindig szeretettel forgattam az ujjaim között, és az emberek érdeklődését is felkeltette. Három kulcs van rajta. Egy aranyszínű, egy ezüst, és egy vas. Az aranykulcs feje egy lovat ábrázol. Az ezüst egy angyalt. A vas pedig kardot. A kerítéskapuhoz nem kell kulcs, de fontos, hogy elővegyem. Mikor megérintem a kilincset, enyhe borzongás fut végig rajtam, és halvány fényhullám szalad a kapun keresztül a kerten át a házig. Szemnek szinte láthatatlan. Sokan akkor sem vennék észre, ha pont rámutatnék. Persze, ha kulcs nélkül lépnék be, akkor semmi sem történne. Mint akkor mikor vendégekkel jövök. Nem mindenkinek való, az ami benn van.

A kerten vékony márványösvény vezet keresztül, és a tüzetes szemlélő felfedezheti, hogy apró írásjelek vannak a kövek peremére vésve. Halványan izzanak mikor rájuk nézek, de utána elhalványodnak, és tovább őrzik láthatatlanul az otthonom. Az ajtóhoz érve végig simítok az ajtófélfán, és ujjaim alatt a halvány erezet csendesen megmozdul. Elmosolyodom. Már várnak rám. Az aranykulcsot a zárba illesztem, és elfordítom. Háromszor. Halk csendülés, és már nyílik is az ajtó. Beteszem magam mögött, és a szatyrot pedig magam mellé. Némán állok a kis folyosón a félhomályban, és lassan leveszem a kabátom. Szeretek haza érni.  Megmoccan a sötétség. A fogas faujjai a kabátom felé nyúlnak, és én hálásan átadom neki felöltőm. Ha egyedül jönnék, nekem kellene ágaskodnom. Így viszont megelevenedik a ház. A villanykapcsolónak álcázott rúna felé nyúlok, és amint megérintem, megelevenedik, és egy Nyurgonc tekeredik az ujjamra. Nagy barna szemeivel rám néz, apró fehér teste elégedetten dorombol, majd kitátja száját, és halk csippanás követően fénygömböt teremt a folyosóra. Jelzésére a ház Nyurgoncai fényárba borítják az egész házat. Imádom nézni ahogy az apró teremtmények egymásra dobálják fényeiket. Az ablakok felett az Éjhollók is életre kelnek, és füstszárnyaikkal letakarják az üveget, hogy avatatlan szem ne láthassa mi folyik idebenn. Bármennyire is zsákutca, azért néha előfordul, hogy valaki erre téved. Azt pedig nem szeretnénk, ha kíváncsiskodnának. Kalapos lép elő a konyhából, és bosszúsan hátra mered. Ő egy wizo. Egy különleges törpeféle, ami kizárólag nektáron él, és meséken. Imádnak mesélni, általában jókedvűek, és csak ritkán ilyen morcosak, mint kis barátom. Persze sejtem az okát. Bepillantok a konyhába, és majdnem felkacagok. Kalapos az én szakácsom, barátom, házvezetőm, segítőm, bizalmasom. Ki nem állhatja a rendetlenséget. Tehetetlenül széttárja a kezeit, és kétségbeesetten néz rám, majd kifakad.

  • Most mondd meg, hogy mit csináljak ezzel? Hiába jártatom a szám, hiába könyörgöm, hiába fenyegetőzöm, rám se hederít. Mintha a kénköves pokolból bukkant volna fel, az a telhetetlen fajtája. Ráadásul még házőrzőnek is csapnivaló! Az ünnepi kalapomra esküszöm, hogy egyszer megőrülök tőle!

Majdnem felkacagok, ahogy dühében folyton változó bőrszíne hangulatának megfelelően szivárványként felragyog. Ha az emberek tudnák, hogy a szivárvány valójában az Esőkapun át érkező wizok csapata igencsak meglepődnének. Most viszont meg kell oldanom a helyzetet. A konyha közepén Csatak üldögél látszólagosan ártatlanul. A körülötte lévő ételmaradékok, a felborult asztal, nyitott hűtőajtó, szétszaggatott fóliák arról tanúskodnak, hogy ludas a dologban. Csatak egy vahur. Amolyan házőrző démonféle. Ránézésre kissé félelmetes, hiszen hat lába, fekete izmos oroszlánteste, és dobberman feje van. Most pedig megpróbál ártatlannak tűnni. Ez annyira vicces, hogy majdnem elnevetem magam. Csípőre teszem a kezem. Csatak pedig lesunyja a fejét. Tudja, hogy rosszat csinált. Kalap bejön, és fontossága tudatában vádlón néz a vahurra, majd szitkok között takarítani kezd. Megrázom a fejem, intek Csataknak hogy jöjjön velem, és ő boldogan csatlakozik hozzám. Persze csak egy lépés távolságból, hiszen tudja, hogy egyenlőre büntetésben van.

Besétálok a dolgozószobámba és kedvtelve nézek körül. A vahur bekucorodik a kandalló elé, amibe az erdőtündérek az előbb varázsoltak lángokat. A falakat ősi festmények, könyvespolcok, fóliánsok, kardok, és néhány tépett zászló díszíti. Emlékek. A szoba közepén egy fekete íróasztal halvány ezüst díszítéssel ékeskedik. Mögötte a kedvenc székem. Lófejet ábrázol. Az asztal előtt két karosszék található, amiknek fejtámláján a Nap és a Hold szimbóluma olvad egybe.

Leülök az egyikbe, és a lángokat bámulom. Csatak odahelyezkedik mellém, és elégedetten szusszan egyet, mikor megsimogatom. Még érzem a szőre alatt a sebeket, amiket miattam kapott. Hűséges barát egy messzi világból. Itt lelt menedékre. Ahogy Kalapos, a nyurgoncok, a tündérek, és még pár tucat mesebeli lény is. Ha a világ látná, hogy mi van idebenn, megszűnne a hitetlensége. De nem láthatja. Nincs rá felkészülve. Mert ha megnyílna a kapu a világok között…nos nem tudom melyik oldal járna rosszabbul. Félek, hogy mindegyik. Azt pedig nem engedhetem. Az én feladatom a kapuk őrzése. Egyszerre könnyű, és nehéz. Csak rá kell gondolnom, és a kapuk zárva maradnak. Azt gondolod, hogy ez egyszerű? Akkor nézzük más szemmel. Az én életem ott van a másik oldalon. A barátaim. A történetem. A szerelmeim, a bánataim. Mindenem. De ott nem lenne biztonságban semmi. Ezért van ez az önkéntes száműzetésem. Egy dolog maradt csupán. Az emlékeim. Azokat elmesélhetem. Végülis, valamilyen szinten ez a feladatom. Majdnem elfelejtettem bemutatkozni. Ebben a világban nem érdekes a nevem. Több millió van belőle. De ott, a másikon úgy szólítottak, hogy Krónikás. A legkedvesebb ajakról pedig a Mesélő névre hallgattam.

Szóval kedves olvasó, bejöhetsz a szobámba. Leülhetsz a fotelembe. Láthatsz egy tévét, néhány kerékpárt, könyvespolcokat, egy kanapét, és egy rézedényt benne gyümölcsökkel. De ha jobban körülnézel, és van rá szemed, a tévé helyén fellobog a tűz, és egy vahur néz rád érdeklődően. A kerékpárok helyén lobogók jelennek meg, és a festmények is átváltoznak ősi fóliánsokká. Akkor én is megváltozom. Fiatal, evilági arcom helyett egy ráncos, sebekkel tépázott arc tekint vissza rád, csupán a szemem marad olyan amilyen. Ilyenkor elmosolyodom. Kíváncsi vagy hogy mi történik? Hogy kezdődött ez az egész? Nos…elmesélhetem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tóthné Debreceni Kata - tothdebreceni@gmail.com

2021.03.01 21:29

Szia István! Örülök, hogy betekintést nyerhettem egy varázslatos ember, varázslatos házikójába!

Papp Andrea - fylemontelefon@gmail.com

2018.01.04 20:55

Szia! Boldog vagyok, hogy újabb történeteket olvashattam a csodálatos lelkedből! Ha egyszer kiadod az írásaidat, szeretnék egy példányt dedikáltatni, ha szabad!

István - Re: fylemontelefon@gmail.com

2018.01.11 15:07

:) Köszönöm szépen. Most éppen egy könyv kiadásán ügyködöm. :)

Papp Andrea - Re: Re: fylemontelefon@gmail.com

2018.01.11 23:00

Ennek szívből örülök! :-)