Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kocsmák

2009.12.12

Régen volt az, amikor hinni tudtam a jószándékban. Nem az a kérdés, hogy mennyire lettem megbántva, hanem hogy mi is történt. Semmi. Ez volt a baj.

Néhány napja már nem tudtam igazán érdemdús dolgokat csinálni, ezért felkerestem egy nagyon jó barátomat, hogy legalább valahogy elüssük az időt. Kitaláltuk, hogy el kell mennünk sörözni, mert ilyenkor nyáridőn az lesz a legjobb. Elindultunk tehát, és egy megfelelő vendéglátóipari egység kellemesen árnyékos teraszán helyet foglalva ittuk a német nemzeti italt.  A cigifüst furcsa árnyékai játszottak a friss, meleg levegőben. Mi inkább csak hallgattunk, és néztük a betérő embereket. Többségükben fiatal, lázadó kamaszok, meg azok, akik még nem tudták eldönteni, hogy felnőttek-e, vagy nem, és még szükségük van az ilyen helyekre.

Érdekes, hogy minden magyarnak megvan a maga kocsmája. Minden alkalomra akad valamilyen hely, attól függően, hogy mennyi pénze van az illetőnek. Ez a kocsma vegyes, minden típus megtalálható. Olyan, mint az élet. A pultnál egy gazdag lenyalt hajú fiú ül flegma tartása, és félig lehunyt szeme szinte üvölti a pénz magabiztosságát. Mellette egy Karikás tekintetű, vékony alkatú fiú álldogál. A meleg ellenére farmerkabátban van, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy ez zavarná. Kávé, és sör. Ez a mai menü, természetesen egy kis doboz dohánnyal fűszerezve. A pulthoz legközelebb eső asztalnál két idősebb férfi heves mozdulatokkal tárgyalják meg a megtárgyalhatatlant, és csak koszos nejlonszatyraik nem húzódnak el a közelükből, a belőlük áradó szag eredményeképpen. A terasz legbeláthatóbb helyén fiatal lányok üldögélnek, és pőre bőrük mutogatásával keltik fel minden erre járó hímnemű figyelmét. Mellük feszességén látszik, hogy nem régen nőtt meg, hiszen szinte szétveti az erő őket. A figyelem központjában vannak, és ez tetszik nekik. Még semmit sem láttak a világból és ez így helyes. Rosszul esne befásult csitriket nézni. Hozzájuk közel egy fiatal fiúkból álló banda üldögél, és a maguk sajátos módján próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy milyen jó fejek is ők. Nem kérdéses kinek szól ez a kakaskodás, a lesütött pillák már jeleznek is, hogy jó nyomon járnak. A fiúk mögötti asztalnál három férfi beszélget. Kérges tenyerükben szinte elvész a sörösüveg, és a cigaretta. Arcuk barázdált, és kemény, mint ahogy a munkájuk is az lehet. Nevetni egyiket sem látom. Nem is fogom szerintem. Rajtuk kívül még egy-két lézengő, meg mi. Borostásan, rövidnadrágban, szandálban. A zenegépből régi metál hangjai szólnak, és a pultos zenei ízlését érzékeltetve, lehalkítva a végtelenségig. Ez persze nem zavarja azt a két fiatal lányt, akik fekete festett hajjal, és bakancsban állnak előtte, és a zene ütemére rázzák magukat.

A világ egy kocsma. Iszunk folyamatosan. A folyadék pedig vagy keserű, vagy édes. Vagy semmilyen, de akkor ki vagyunk akadva, és előbb utóbb elérjük, hogy legalább keserű legyen. Az ember társas lény, és a kocsma bebizonyítja, hogy ez így is van. Nincsenek üres pillanatok. Talán hajnalban, amikor felkészülünk, hogy kocsmába menjünk. Valaki ezt munkának, valaki iskolának, valaki életnek hívja, de mindannyian ugyanoda tartunk. A hajléktalan, az üzletember, a fiatal lányok, mindenki. Az élet megy tovább, jövünk és megyünk. A kocsma azonban marad.

Lassan délután lesz, és egyre többen jönnek be, és foglalnak helyet. Nagyobb lesz a zsivaj, és megjönnek a kisegítő pultosok. Az átlagéletkor egy kicsit lesz csak magasabb, de úgy látszik itt mindenki törzsvendég. Úgy döntünk, hogy maradunk, a hallgatást is kezdtük lassan megtörni, de ez inkább az alkoholnak volt köszönhető. Mire beköszöntött az éjszaka, már erősen részegek voltunk. A kerthelyiség tömve, és sokan állva élvezik az estét. Mi nagyon jó helyet fogtunk ki magunknak, és nemsokára három csinos hölgy foglalt helyet asztalunknál. Csupán életkorban különböztek a délutáni lányoktól, a felfogás semmit nem változott. A borosta, és a flegma sovinizmus szerintük divatos, és ezt nem akartam megcáfolni. Az alkohol a legnagyobb gerjedelem növelő szer, csak az eredményt teszi kétessé. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk veszni, ezt az éjszakát, és belevetjük magunkat a tánc örömeibe. Elindultunk, hogy kiéljük ezt vágyat, és már kezdett is kialakulni a testi vonzalom partnereink, és közöttünk. Rosszul is lettem. Az egyik lány, akinek a nevére nem emlékszem, kinn maradt velem, a hátamat simogatta, míg hánytam. Fantasztikusan romantikus lehetett. Miután jobban lettem, hozott még egy sört. Ekkor már láttam, hogy hol is vagyok. Nekidőltem egy fa gyökerének, és a csillagokat néztem. A lány visszatért mellém, és elmosolyodott. Látszott rajta, hogy már ő is sokat józanodott. Nem is tudom miről kezdtünk beszélgetni. Szerintem arról, hogy mennyire szarul jött ki az egész este. Én nem akartam ismerkedni, ő meg nem akart bulizni. Azt mondta, hogy egy hét múlva jön vissza a barátja, akire hűséggel vár, és csak most ingott meg, de még időben észhez tért. Szimpatikus szabadkozás volt, szó se róla. Azt nem mondom, hogy hittem neki, de aranyos volt, és főleg értelmesnek tűnt. Beszélgettünk. Sokminden szóba került, és teltek az órák. Láttuk, hogy a barátnői és az én kollegám befejezték a bulit, és egymást falva célba vettek egy taxit. Hát igen, nem sokon múlott, hogy nem így folytattuk mi is. Felajánlottam, hogy hazakísérem, ő pedig beleegyezett. Hülye érzés volt, a kapunál állva egy idegen lányt nézni, és minden „jutalom” nélkül elindulni hazafelé, de egy cigi segített. Az utca végén leültem a buszmegállóban, és csak néztem a munkába induló embereket. Velem szemben egy korán nyitó talponállóból jött ki majdnem mindegyik. Egy feles, egy sör. Esetleg kávé. A reggeli vitaminbomba az agynak.

Nem fürödtem már két napja, mégsem vagyok olyan büdös mint ők. Egy élet szaga bűzlik rajtuk, és még csak tudatában sincsenek. Nem is gondolok bele, hogy hol dolgozhatnak, mert nincs értelme. Lélektelen, megalázkodás, hozzá nem értés, csak valami legyen a nyugdíjban is. Minden örömük, minden kapcsolatuk a kocsmában van. Ott vannak az ismerősök, és ott ők az urak. Szívesen lennének máshol is azok. A munkájukban, vagy bármiben, de esélyük sincs rá. Negyven év felett hova kezdjenek új életet? Egy mosolygós asszony lép a pulthoz, és egy doboz cigit kér. Látszik rajta, hogy szeret boldog lenni. Édesanyámat juttatja eszembe. Ő is szeretett nevetni. Az élet őt is megtörte. Először csak ő volt nekünk, aztán csak mi voltunk neki. A legnagyobb feladat, és felelősség anyának lenni. Én sosem tudom meg milyen az, de sejtem, hogy milyen érzés felelősséggel felnevelni engem. Jó és rossz döntések. Sosem tudhatjuk meg, hogy hol rontottuk el, vagy másztunk ki a szarból. Az asszony kimegy a cigivel, és nem gyújt rá. Megáll az út szélén, és aggódva körülnéz. Bár nem jár még szinte semmi, ő mégis megremeg, amikor a lába az aszfaltot érinti. Mintha egy súlyos baleset árnyéka lebegne felette. Persze a felelősség másé. Ez mindig így van.

Visszanézek a házra ahova a lányt kísértem, és egy piros sport kocsi parkol le előtte. Egy fiatal fess úriember pattan ki belőle, és látszik rajta, hogy nem igazán tudná behatárolni a kétkezi munka fogalmát. A bejárati ajtó kinyílik, és a lány lép ki rajta, a fiú ölelésre tárja a karját, és a tulajdonosok magabiztosságával öleli át. A lány szeme a távolba réved. Elfordulok, és úgy döntök, hogy gyalog folytatom az utamat. A város ébredezni kezd. Mint egy mocskos nő. Tele van szépséggel, és olyan vonzereje van, aminek nem lehet ellenállni, de ha alaposan megvizsgáljuk akkor bizony előtűnnek a kellemetlen részletek, amik felett inkább elsiklunk, és megpróbáljuk a jó oldalát látni az egésznek.

Hazaérve észreveszem, hogy a lányok még mindig nálam vannak. Barátom jobb oldalon, a két hölgy pedig összeölelkezve. Egyikükön sincs semmi. Lefotózom őket, mert ennél szebb beállítást sehogy sem lehet elképzelni, és olyan érzékien bújnak egymáshoz, hogy már azt hinném,hogy testvérek. Pedig a szag megmondja, hogy másról van itt szó. Használt guminak nyoma sincs. Éljenek a nemi betegségek! Ledobom magamról a ruhákat, és lezuhanyzom. Nincs kedvem aludni. Besötétítek, és berakok valami filmet. Recept: hideg sör, horror film, cigi. Ennél jobb pihenés nem kell. Mire végzek, elkezdenek ébredezni. Mosolyogva intek a fürdőszoba felé. A lányok egyesével igénybe is veszik. Zavarban vannak, de hamar feloldódnak. Elkezdődik az igazi ismerkedés. Látszik rajtuk, hogy megkönnyebbültek, nem tuskókkal bújtak az ágyba. Meghagyom őket ebben a hitükben, és jófejségünket biztosítva készítek egy gyors villásreggelit. Csípős kolbászos boros omlett a menü, sajttal, és kávéval. Le vannak nyűgözve.

Közben hazatér lakótársam is az éjszakai melójából. Érdekes figura. Én kedvelem, mások ki nem állhatják. Már első ránézésre is érdekes, és így is fogadják. Őt nem zavarja. Rajtam kívűl senki nem tudott vele hosszabb ideig együtt lakni, de  én már három éve bírom, sőt kifejezetten kedvelem a srácot. Igaz valóban furcsa figura. Boncnoknak tanul, éjszakai portás a hullaházban, valamint illegális sátánista könyveket fordít arab nyelvre angolból. Ennek ellenére buzgó katolikus, és naponta háromszor imádkozik legalább. Ha velem beszélget, mindenben isten cselekedetét mutatja meg. És azt vallja, hogy akkor tudunk a legjobban a téveszmék ellen küzdeni, ha ismerjük őket. Ezenkívül csendes fiú, barátai nincsenek, ha jól tudom a családjával sem beszél. Már ha van neki. A szobája olyan, mint egy bencés rendi szerzetes zárkája. Puritán, és tiszta. Ellentétben az enyémmel ami a kaotika fellegvára. Egyszer megpróbált egy pszichológus csaj bekategorizálni, azt mondta mutassam a szobámat, és ő megmondja, hogy milyen ember vagyok. Erre felettébb kíváncsi lettem, és bevezettem birodalmamba. Kissé összezavarodott, majd azt mondta, hogy még mindig keresem önmagam. Igazat adtam neki. Igaz megkértem, hogy mutasson e szép világon olyan embert nekem, aki teljesen tisztában van önmagával. Persze hallgatott.

Nos visszatérve a történtekre, kedves lakótársam belépett a szobámba és jó szokásához híven szótlanul nézett egy percig minket. Én köszöntem, és a többiek is ezt tették, azt furcsállották hogy ő nem viszonozza, pedig nála ez a köszönés. Néma figyelés.

Miután befejeztük a reggelit,  felajánlottam egy kellemes kör cigarettát, és némi hűtött sört, amit mindenki boldogan elfogadott, és a lányok sem akartak távozni még. Gondoltam egyet, és teleeresztettem a kádat vízzel, majd egy szivar, és egy konyak társaságában befeküdtem egy kicsit. Természetesen a halk zene sem hiányozhatott. Csajkovszkij a legjobb fürdés, és szivarozás közben. Közben elmélyülten tanulmányoztam a penészrózsákat a fal sarkában, és a plafonon. Fantasztikus, hogy milyen formákat képes létrehozni a természet. Le voltam nyűgözve. Ekkor bejött az egyik hölgy, és mindenféle csacska dolgokról kezdett fesztelenül fecserészni. Engem végül is nem zavart, sőt. Ahogy figyeltem, kifejezetten szépnek találtam, ahogy a melegben kipirosodik az arca, a halántékánál sós gyöngyök formájában veríték jelenik meg, és vörös ajkai szinte lágyan harapják a levegőt.

Annyira szép volt. Mint egy naplemente. Megfoghatatlan, és varázslatos. Emellett egy egyszerű lány. Megkértem hát, hogy a délelőttre legyen a modellem. Beleegyezett. Befejeztem a fürdést, és közben haverom is szólt, hogy megy, a másik csajt, hazakíséri. No hiszen. Mintha, nem kefélt volna eleget, az éjszaka. De azért mosolyogva intettem, hogy hajrá. Miután befejeztem a fürdést, megkínáltam a hölgyet egy kis Martini pezsgővel. Kíváncsi voltam hogyan issza. Nem kellett csalódnom, valahol a vérének mélyén ott rejtőzködött egy valaha élt arisztokrata, akiben minden esetben a lehető legkecsesebb megoldás tör elő. A poharat nem markolta, csak megérintette, és ujjhegyei mintha zongorán játszottak volna. Igazán erotikus látvány volt. Ezután megkértem, hogy feküdjön a díványra, és vegye le a ruháit, de csak azt ami alul van. A felsők maradhatnak. Először meghökkent, de amikor megkínáltam egy szál kínai szivarral már kezdett megnyugodni. Nem volt hozzászokva még az ilyenekhez. Elővettem a fényképezőgépet, és a füstön keresztül próbáltam lefotózni. Nem alul. Az a kis meztelenség ahhoz kellett, hogy ő úgy érezze, hogy kitárulkozik. Olyankor, ugyanis valami megjelenik a nők szemében, amire egyszerűen nincs magyarázat. Elvárás, bujaság? Csábítás? Kérdés? Nem tudni. Szerintem ők sem tudják.

A lényeg, hogy varázslatosak lesznek tőle. Ezt pedig szeretem. A füst és a szem, a száj és az áll vonala a legszebb, nem is folytatom tovább. Hagyom hogy, szeretkezzen a füst a testtel. Az már nem az én dolgom.

Jócskán belehaladtunk a délutánba. A lány elment haza, bár egy kis értetlenséget azért láttam az arcán. Szerintem csodálkozott, hogy nem kezdtem ki vele. Ez ilyen. Minden nő istennő. Gyönyörűek, varázslatosak, mégis annyira el tudják rontani. Annyira közönségesek tudnak lenni. Akárcsak mi férfiak.

Ebbe nem megyek bele.

 

A legjobban azt szeretem az estékben, hogy valahogy megváltozik a világ. Nem mintha, nem így lenne, de valahogy más lesz minden. A zsigerek reagálnak minden neszre. Mintha ilyenkor a régen elvásott ösztöneink elkezdenének viaskodni tespedtségükkel, és karmaikat idegeinkbe mélyítenék. Halljuk a szelet, és közben érezzük az illatát. A sötét árnyakra meresztjük szemünk, és pupillánk egy ragadozó éhségével keresi a formát a formátlanban. Izgatott minden, vagy nyugodt, és csendes. Rajtunk múlik. A hőség nem csökken. Érzem ahogy hátamon csurog a veríték. Ideje indulni.

 

Az utcára érve rágyújtok. Körülnézek, de egy teremtett lélek sincs sehol. Lehajolok, és egy három méteres kört rajzolok magam köré. A lábam elé hármas hullám vonal. A hátam mögé három faág, a bal kezemhez egy nap, a jobbhoz egy hold. Letérdelek, és lehunyom a szemem. A füst áztatja az arcomat. Sós víz, füst, és a világ. Örök körforgás. Átadom magam a Földnek.

 

Szeretem végignézni a hajnalokat a városban. Minden elkezd élni. A sötét átmegy világoskékbe, és valahogyan nyújtózni kezd a világ. Én most csak ülök az útpadkán, és nézem hogyan kelnek embertársaim, és hogyan töltik meg élettel a természetet. Mire elkezdődik az igazi reggeli munkába menés már meg is unom annyira, hogy inkább felmegyek a lakásba.

A szobák üresek. Nem bánom, legalább nyugodtan sétálgathatok. Előveszek egy régen előkészített vásznat, és rácsavarozom a festőállványra. Még nem tudom mit fogok festeni, csak a színekben vagyok biztos. Kék, fehér, és sárga. Dermedten állok a vászon előtt. A falakról unottan néznek rám a gorillák fényképei, és sárgán vigyorog rám egy rézmetszet Poe világáról. Mit lehetne alkotni? Eszembe jut a tegnapi nap.

Egy kék angyal arc kerül középre. Fehér glória övezi, és sárga füstbe takarózik. Mintha az egek népének arra lett volna szüksége, hogy megmártózzon a földi élet aranykátrányában. Ő tudja, miért választotta a szenvedést. Innentől kezdve az ecset fest, én csak tartom.

Mikor egy kép készül, nem tudom elmondani, hogy mi az, ami motivál. Olyan az egész mintha a festék csak letakarítaná a koszt a vászonról, hogy előtűnjön az, ami valóban alatta rejtőzik. Ilyen az élet is. Amikor két napja a kocsmában ültem, akkor, amit láttam csak az üres vászon volt. Életet, és színt akkor kapott volna, hogyha bármelyik szereplő színre lépett volna, vagy én ások bele az ő életükbe. Gondoljunk bele mennyivel más lenne a világképünk, hogyha ismernénk embertársaink történetét, és gondolkodását. Félelmetes lehet. Igazság szerint az életünk ilyen. Akit jobban megismerünk az közelebb kerül hozzánk, valamilyen érzelmi szálon. Így azt is közel érezhetjük, akit gyűlölünk. Ezért próbáljuk szakításkor meggyűlölni a másik felet. Talán így még egy kicsit a miénk lehet. Az embernek az ellenségét ismernie kell. Tudnia, hogy mit csinál. Ez az igazi ördögi kör.

Késő este veszem észre, hogy lassan kész a festmény. Elfelejtettem felkapcsolni a lámpát, így csak a fehér festék az, ami világít a vásznon. Egy igazi éjszakai angyal arca. Nem a szépség a fontos, hanem amit én látok benne. Számomra pedig az angyalok arca lehet torz is. Az a fontos, hogy angyal legyen, nem az, hogy szép.

Lezuhanyzom, és rágyújtok egy barna cigarettára. Megcsörren a telefon, felveszem. Haverom a hívó fél, invitál, hogy menjünk le egy sörre. Beleegyezem.

A kedvenc kocsmában nyüzsögnek az emberek, ha nem lenne foglalt helyem, már vágnám is a hátraarcot, mert most valahogyan nincs kedvem ehhez. Mikor meglátom jövendő asztaltársaságom, ez a rosszkedv csak növekszik. A múltkori lányok és jó ismerősöm, már jelentősen emelkedett hangulatban. Gondolatban vállat vonok, a valóságban mosolyt rakok az arcomra. Jöjjön aminek jönnie kell. Puszi mindenkinek, tequila, sör, és véletlen érintések, évődő beszélgetés. Mire eltelik egy óra, már teljes lendülettel benne vagyok én is az éjszakában. Minden porcikám rááll arra a ritmusra amit az este diktál. Lelkem egyik fele csak nézi mit művelek, ő lesz az aki majd a holnapi nap folyamán gúnyos mosollyal szemléli borostáimat, és elnyúzott képemet. Nem baj, a lényeg, hogy lesz aki emlékezzen tetteimre.

Beindult az este. Elindultunk, érzem, ahogy torkomból üvöltök egy amúgy soha nem énekelt slágert, és összekapaszkodom mindenféle ismerős, és ismeretlen emberrel. Szeretek mindenkit, csak a föld nem forogna megállíthatatlanul. Az út pedig folytatódik tovább. A lábamon, a kezemen, és a hasamon araszolva haladok, valami ködös cél felé. Azt mondják, hogy táncoljak, és valaki bilincsbe veri karjaival a testem, és meghatározhatatlan ritmusban próbál ide-oda billenteni. A hangok, valami lassú dallamot súgnak zúgó fülembe, és inkább a levegőért imádkozom, és még mindig a talaj ingatag létéről futnak át agyamon múló filozófiák. Érzem, ahogy egy kéz tapad a testemre, és szinte karmolva simít, a tarkómra kerül és húz valamerre, ekkor adom fel végleg a gravitációval folytatott küzdelmet. Nem tudom mi történt. Még mindig állok, sőt valami hihetetlen tempóval pörgök, és ugrok, és húzok, és szorítok, mert valami igazi latinos vér került a zenével az ereimbe. A partnerem arca homályban úszik, csak a szemeit látom. Csak a szemeit. Elveszem bennük. Megszűnik a zaj, megszűnik minden. Hátamon érzem hogy fekszem. Szemeim előtt csak az a szempár, semmi több.
            Angyal. Aranyglóriával. Fehér füsttel övezett angyal.

 

Karok ölelnek át, és emelnek fel. Nincs erőm, hogy felismerjem őket. Hagyom, hadd vigyenek amerre akarnak. Lehunyom a szemem. Ringatózik a világ, majd szépen homályba borul a mindenség.

 

Keserű a szám íze ébredéskor. Kinyitom a szemem, és ez jelet ad egy láthatatlan pengének, hogy agyamba toluljon. A fájdalomtól majdnem elnevetem magam, persze csak egy nyögésre futja. A szoba ahol kelek, kifejezetten furcsa. Mintha visszamentem volna egy időre a korban. Régi bútorok, régi fényképek, és minden úgy van elhelyezve, mint egy archaikus kor hálószobájában. Az ágy magas, és paplan helyett dunnában aludtam. A párnák hímzettek. Másnaposságomon pillanatok alatt felülkerekedik kíváncsiságom. Hogyan kerültem én ide, és hol vagyok?

Örök kérdés. Mégis tetszik a hely nekem. Felkelek, és észreveszem, hogy nincs rajtam semmi, viszont a ruháim sincsenek sehol. Az ágy mellett egy mosdótálat találok és egy törülközőt. Használom őket. Miután végzem, igazán csak a gyomrom háborgása figyelmeztet tegnapi duhajkodásomra. Kimegyek hát a szobából. Ahova érkezem, az egy konyha. Ezt a felfedezést örömmel konstatálom, és azt is, hogy egyedül vagyok. Kellemes illatok keringenek, ezért a tűzhelyhez lépek és megvizsgálom az illat forrását. Friss tej, és hagymás vér. Valószínűleg csirke, vagy tyúkvér. Ekkor kinyílik a konyhaajtó, és egy alacsony mosolygós néni lép be rajta, ahogy észrevesz, meglepődik, de a mosoly nem tűnik el arcáról, kedvesen köszönt, és miután feladom sóbálvány státuszomat, és is sikeresen kezdem az ismerkedést. Kiderül, hogy hol van a ruhám, kimosta, és kivasalta. Pillanatok alatt visszakapom. Zavarban vagyok. Az önzetlen jószívűség zavarba hoz. Túlságosan ritka. Óvatos kérdéseim reggeli közben kiderítik, hogy az unokájával lakik, aki éjjel idehozott.  Még mindig nem derült ki, hogy fiú, vagy lány-e ez az unoka, de annyira nem érdekel. Kiderül, hogy a néni maga hímezi a párnákat, és a kendőket, és néha meg is rendelnek tőle ezt, azt. Észrevétlenül vezetem művészetére a témát, és próbálom felfogni, azt a majd évszázados élettapasztalattal ötvözött ezredéves intuíciót, és ábrázolás világot, amit elém tár. Tudom, hogy évekre, vagy még többre lesz szükségem, hogy egyáltalán megértsem amit mond, de ahhoz figyelnem kell, és egy kicsit bánom, hogy megzavar ebben az idillben hajnali megmentőm. Újfent zavarba jövök. Még sosem láttam. Vagy legalábbis nem józanul. Velem nagyjából egyidős lány aki rám mosolyog, és meglepetésemre nem tudok megszólalni. A szemei eszembe jutnak. Aranyszínű szemek. Dadogva köszönöm meg, hogy segített. Zavaromon a néni, és ő is nevetnek. Miután feloldódom, nagyon nehezen sikerül elszakadnom a szempártól. Amikor eljön a búcsú pillanata, nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva a jó bánásmódhoz. Az angyal kikísér, nem kérdezem a nevét, mert egy angyalnak nem lehet neve. Fogalmam sincs milyen részén vagyok a városnak, de egy buszmegálló segít tájékozódni. A lány ad egy puszit az arcomra, és azt mondja reméli, hogy találkozunk majd egyszer. Biztosítom róla, hogy igenis fogok még álmodni, és álmaimban ő játsza majd az angyal szerepét. Felkacag, és azt mondja, hogy ő ennél földhözragadtabb. Megrázom a fejem és mosolygok. Nekem nem. Nekem soha.

 

Amikor felszállok a buszra, nem is tudom milyen érzés az ami összeszorítja a szívemet. Aztán megnyugszom, nem álmodom, ugyanis egy ellenőr lép fel a buszra, és tekintete biztosít arról, hogy itt ma senkinek nincs kegyelem. Nem érti, hogy miért vagyok olyan vidám, miközben megbüntet. Csalást szimatol, és gyanakodva körülnéz. Mikor leszálláskor megveregetem a vállát, már teljesen bizonytalan. Nem baj csak összeszedi magát. Én elindulok hazafelé gyalog. Egy óra alatt otthon vagyok.

Kicsit idegennek érzem most magam. Ezen változtatok. Bemegyek a sötétszobába, és előhívom a képeket, amiket tegnapelőtt csináltam. Egész jól sikerültek, és a festmény sem lett rossz. Ha egyszer öngyilkos leszek, vagy valami oknál fogva eltűnök a világból, akkor legyen mit nézegetni utódaimnak, rokonaimnak. Legyen min gondolkozniuk, hogy mit is akartam kifejezni ezzel. A válasz egyszerű. Magamat.

 

            Miután minden számomra fontos dolgot elintéztem, kicsit tanácstalanul néztem körül a szobámban. Igazából nem is éreztem, hogy én ide tartozom. Élőhely. Egy fedél, egy kölcsönkapott ágy, bérelt bútorok. Hol vagyok én közöttük? Lefeküdtem, és úgy döntöttem, hogy egy jól bevált módszerhez folyamodom. Agymosás. A tévé képernyője felzúgott, mint egy jóindulatú darázs, majd kedvesen az agyamba szúrta képfullánkját. Én hagytam. Csak az első pár pillanat rossz. Teltek az órák, a percek, és lassan teljesen feloldódtam a képi káoszban. Testem azonban figyelmeztetett. Ideje enni valamit. Nagy nehezen feltápászkodtam, és egy hirtelen elhatározással felöltöztem. Nem gondolkodtam, hogy hol fogok enni, csak azt éreztem, hogy valami meleg ételre vágyom, amit mosolyogva szolgálnak fel. A mosoly nagyon fontos. Igazából ezt fizetem ki, amikor étteremben eszek, mert valahogy úgy érzem tőle, hogy szívesen adják. Az étel íze nem fontos. Jóllakom tőle. Persze, nem árt, hogyha minden emberhez hűen felkeresem azt a helyet, ahol beszélgethetek is, meg valahogy eltöltöm ennek a napnak a délutánját is.

            A kocsmába érve természetes, hogy már az első pillantások után is találok ismerős arcot. Beléptemkor a pultos rám néz, majd szó nélkül csapol egy korsó sört. Egyszerűen nincs kedvem rászólni, hogy most nem akarok inni. Magamban vállat vonok majd mosolyogva, köszönök mindenkinek. Ezért szeretnek, mert mosolygok. Valahogy mindenkinek jól esik, valahogy intimmé vált ez az arcmaszk, pedig mosoly és mosoly között is van különbség.

 Pár hete történt, hogy egy kirakat előtt álltam, és mereven próbáltam elraktározni agyamban, a látottakat. Érdekes, hogy arra már nem emlékszem, hogy mik is voltak feltálalva, de az árak valahogy megmaradtak a tudatomban. Egy pillanatra megszűnt a világ körülöttem, csak az üveg átlátszó kékjébe merülten álltam, mint egy sóbálvány. Ekkor valaki betört a képbe. Dühös lettem, nem is tudom miért, és máris ellenszenvvel mértem fel a támadót. Aztán megakadt a lélegzetem. A férfi aki megzavart, kezében egy fehér botot tartott. A koncentrálástól ráncok gyűltek a homlokára, és a szeme sarkába. Szájának íve kissé fehér volt, és enyhén ráncos. Minden erejét abba fektette, hogy eljusson valahova a városban. Elszégyelltem magam. Nem láthatta, hogy én a szemem rabja voltam, és ő ebben megzavart. Nem foghattam fel, hogy mennyire nehéz lehet látás nélkül élni. Egész életemben a szemem alapján döntöttem a szépségről, és minden szépet, csak vizuálisan tudtam körbeírni. Ő nem. Neki sokkal jobban tudnia kell élnie, hogy valahol ott benn a fejében és a lelkében lásson. A lelkében. A város pedig idegen a lélektől. Minden olyan mint egy agymosás. Reklámok, dekoltázs, feszülős pólók. Neki csak az érzékei maradtak. Szívből örül minden megismert tárgynak, illatnak, útnak, környezetnek. Nem ő volt a vak, hanem én. Megpróbáltam lehunyni a szemem, és érezni a várost magam körül. Egy pillanatig nem fogtam fel, aztán minden megváltozott. Megrémültem a rengeteg hang, illat, és érzelmi hullámtól. Kinyitottam a szemem, és arra vártam, hogy mindez eltakar, elnyom, szétszed. Nem így történt. De megértettem a ráncokat a vak arcon.

Tanácstalanul megállt a lámpánál, és csak érezte a több száz kilós fémtömegeket, hogyan zúgnak el előtte. A lámpa sárgán villogott. Az emberek ezredévek csiszolt ösztöneivel készültek fel az átkelésre. Itt a túlélésért folyik a harc. Át kell kelni a fémfolyón. A férfi mellé léptem és óvatosan megfogtam a könyökét. Kérdésemre egy könnyed bólintást kaptam válaszul, és egy mosolyt, egy szívből jövő hálás mosolyt. Megborzongtam. Szemek nélkül, az életét az én kezembe helyezte, és örült, hogy valaki kilépett a város sötét gomolygásából, és emberként szólt hozzá. Leléptünk a járdáról, és úgy éreztem, hogy bármi jöhet, mert mindenkinek utat kell adni párosunknak. Így lett, mintha a vak férfi olyan erőt adott volna, amiről addig soha nem álmodtam. Belülről jött és nem volt hasonlítható semmihez. Egy mosoly erejét kaptam. A túloldalra átérve, elengedtem a könyökét, ő pedig hálásan elköszönt. A fehér bot kicsiket koppintott az aszfaltjárdán, és mesélte gazdájának, hogy milyen úton jár. Egy kicsit irigyeltem, hogy megérti a bot szavait.

Az emlék egy pár pillanat alatt átfutott rajtam, és valahogy sajnáltam, hogy itt most semmi nem váltja ki belőlem az a mosolyt. Aztán leültem a sarki asztalhoz, és lassan rágyújtottam. A füst önálló táncot járt a meleg levegőben, és az a furcsa érzésem volt, hogy olyan körül táncol, amit én nem láthatok. Aztán lehunytam a szemem, és éreztem. Minden érzékszervem mintha most tenné először, külön-külön, és mégis egyszerre elkezdett működni. A világ megváltozott, a testem lett a fehér bot, és óvatosan felvette a világ rezgéseit. Megértettem, hogy hogyan beszélt a fa a földdel, a levegővel, a hanggal, és mindennel, ami a világot betölti. Úgy éreztem, hogy ki tudnám mondani, hogy mi is van körülöttem, és közben kinyitottam a szemem. A legelső a fehér fény volt, ami tudatosult bennem, majd folyamatosan kibontakozódott előttem a belső udvar. A szemem el akarta venni a többi érzékemtől a szerepet, de aztán megváltozott minden. Az egész szellemem látott. Éreztem a sör hidegét az ujjaimon, a nap sugarait a testem szabad felületén, és mindent ami körülölelt. Megértettem a füst táncát. Elmosolyodtam. Szívből. A világ pedig válaszolt. Mosollyal.

Valahogyan másként figyeltem a mellém ülő emberekre. Nemcsak a hangjukra, a mondanivalójukra, hanem az arcvonásaikra, a mozdulataikra, a ruhájuk gyűrődéseire, és arra, hogy miként is hatnak rájuk a környezet finom rezgései. Rájöttem, hogy ha így beszélgetek, elfogy a mondanivalóm, mert valamiért nem tartom helyénvalónak, hogy bárki szavaiba betolakodjak ezekkel a gondolatokkal. Ugyanez ébresztett rá arra is, hogy mindenkire figyelni kell. A felszín alatt ott van az igazi egyén, aki ki akar bontakozni. Nem szóltam bele. Ezt nem tehetem meg.

Nem voltam csalódott, amikor felálltam és elindultam az iskola felé. Nem néztem fel, mert nem éreztem, hogy fel kell néznem. Hagytam a világot úgy megtörténni, ahogy az rendeltetett. Fehér bot voltam.

Az épület dominanciáját pillanatok alatt lerombolja a benn látott kép. A büfé elé ülve, megszűnik létezni az egyén. Húsemberek sétálnak el a szeme előtt, és az egyetlen amit tehet, hogy megcélozza a dohányzót, ahol lehet beszélgetni. Nevezhetnénk a helyet a Füst Varázskonyhájának is. A káros szenvedély, és ennek tudata valahogyan egy láthatatlan kapcsot képez a dohányosok között. Ismeretlen ismerősök. Leültem egy padra, és fáradtságot éreztem. Nem volt kedvem beszélgetni, és hallani amiről az emberek beszélnek. Hátrahajtottam a fejem, és próbáltam megérteni a több méter magasra nőtt borostyán szövedéket, amint a falba kapaszkodva kúszik a tető felé.

Gondolatok. A magány gondolatai. Nem én találtam ki ezeket a szavakat, és nem is én használom őket. Egy ember magánya majdnem olyan sokrétű mint az élet rétegei. Megfejthetetlen varázs. Sokan használják fel. Sokan érzik. Sokaknak fáj. Én nem érzem magam magányosnak. Majd ha egyszer a semmiben találom magamat, akkor fogom, de az még távol van. Elgondolkozom azon, hogy mennyire meghatározó egy ember életében a sors. Nem tudjuk befolyásolni, mert egyszerűen lehetetlen dolgokat tesz. Sosem tudhatjuk, hogy mi fog történni a következő pillanatban, és az adott helyzetben hogyan fogunk reagálni.  Persze itt most lehet ellenvetni, mert van olyan aki ezt már kristálytisztán látja, és van önmagáról egy elképzelése. Én mégis azt mondom, hogy életünk varázslatos ingoványán folyamatosan változnak az utak, és a nappalok, és az éjszakák is felváltva követik egymást. Ezen az ingoványon utasok vagyunk, és a legfőbb dolgunk, hogy merjük csodálni azt ami körülvesz minket, mert folyamatosan kereszteződnek az ösvények, és nem tehetjük meg azt, hogy bárkit is letaszítsunk a saját útjáról. De segíteni segíthetünk. Ha valaki megcsúszik, utánanyúlhatunk. Kiemelhetjük, és útjára bocsátjuk. Sárosak leszünk mi is, de kit érdekel? A sár megszárad és lekopik, és bármikor meg is mosakodhatunk. A szándék, a jóakarat mindig tiszta kell hogy legyen, és ne érezzük úgy, hogy adóssággal tartoznak nekünk ezért. A segítség öröme több mint jutalom, az élet ingoványában.

Inda fonódik össze indával. Újabb cigarettára gyújtok.

Ingovány. Város. Iskola. Élet. Mind egy és ugyanaz. Részletek valami meghatározhatatlan összességben amit Mindennek lehet nevezni. A Minden és a Semmi. Két jó barát. A füst varázsa bizsergető lágy öleléssel veszi körül az arcom. Méregkönny. Jól esik.

 

Napok óta álmosak a délutánok. Nem találom a helyem, és figyelek. Hallgatom a város neszeit, és a múltba mélyedek. Angyalszemek. Mámor. Kábulat. Hiány. Úgy döntök, hogy a ma estét egy kocsmában töltöm. Telefonálok, és olyan emberek számát tárcsázom, akik hatalommal rendelkeznek. Tudatosak.

A hely ahová érkezem, sziget a városban. Egy utca közepén egy kis emelvény pár asztallal körítve. Mint egy nyitott ketrec, vagy pódium a világra? Még nem tudom eldönteni. Az asztalnál ülők arca átlagos emberarc. Mégis megborzongok, ha a szemekbe nézek. Van valami amit a jelenlévők tudnak. Önmaguk lenni minden maszk nélkül. Amint leülök én is leteszem maszkomat, ami az utóbbi hetekben erős oszlásnak indult, és bizony ennek örülök. Eggyé nőtt velem az idők folyamán, és már azt sem tudtam, hogy igazán mi van alatta. A tükrök sosem mutatták meg. Természetesen. A szemek körül nyoma sincs ráncoknak, a szájak sarkában valami csendes derű bujkál. Belső mosoly.

Elragad a hangulat, és szabadjára engedem magam. Megtehetem, mert itt tényleg én vagyok. Nem egy belső hang, nem egy álmosoly, hanem én. Nem kell koncentrálni, arra hogy mit mondok, mert úgyis csak akkor szólok, amikor megérzem, hogy szólnom kell. Mint egy előre megbeszélt koreográfia. Senki nem vág a másik szavába, és elmaradnak a nyelv mocskai is, a káromkodások. Mindig tudjuk, hogy ki mikor szól. Hangvarázs. Eredetileg ilyen kellett, hogy legyen a beszélgetés is. Azóta a köztudatban ez elkorcsosult. Mégis bennünk van. Teremtünk és gondolkodunk. Olyan mintha a Világ Könyvét olvasnánk egyszerre. Mindannyiunkban benne van, csak a sorokat olvassuk fel hangosan. Mint egy többször hallott esti mese mondatai. Elrejtőznek a gondolatainkban, és velünk vannak. Csak amikor halljuk akkor tudatosul. Az idő megtorpan és csodálkozva tekint le ránk. A mozdulatok természetesek, a bajok elvesztik élüket, és elsodorja őket az esti lámpa sárgás fénye. A Füst és az Idő összenéz, és közelebb bújik. Beleolvadnak a pillantásokba, a mosolyokba, a bólintásokba, a hangszínekbe. Próbálják megérteni, hogy mi is történik valójában. Varázslat ezen a világon? A Füst kézenfogja az Időt és felrebbennek a háztetők fölé. Fentről meglátják az igazságot. Sorsfonalak simulnak össze gyengéden, és ezüstösen megcsillannak, ahogy hozzá-hozzá érnek a másikhoz. Füst és Idő összenéz és bólint. Minden megy tovább a maga útján.

Az este éjszakába olvad, és a társaság szétválik. Átölelik egymást, és mosolyogva búcsúzkodnak, szívből örülnek a találkozásnak. Már mindenki távozott. Én magamban ülök az asztalnál, és gondolkodom a hallottakon. Mosolygom, mert így esik jól. Az utcán nincs senki. A pultos fáradt, udvarias mosolya tudatja velem, hogy szeretne bezárni, és hazamenni. Megteszem. Elindulok. Csendes minden, és az ég tiszta. Ritkán veszi fel a város felett csillag köntösét, de most tisztán kirajzolódik az égi kárpit. Megállok a főtér szoborcsoportjánál, és letelepedek a tövébe, közben rágyújtok. Lehunyom a szemem, és élvezem a harmóniát.

Szellőkirálynő jókedvében van. Gyengéden megsimogat, és érintésében benne van a virágok illata, a fák lombjainak zöldje, a föld gyengéd ereje. Érzem, hogy megtelek a szél erejével, és talpam alatt megerősödik a márvány. A cigaretta parazsából tűz áramlik végig az ereimen, a gondolataimon, és vérem a nyugodt tenger hullámaival csitítja a tomboló tüzet. Aztán egyszerre érzem mindezt. A világ szeretetével. Harmónia.

A pillanatok ünneppé változnak, mikor kinyitom a szemem. Egyszerűen hihetetlen csoda, hogy élek. Megszólalni nem tudok, de nem is akarok.

 

A sárgás térre ekkor egy vékony alak lép. Távol van, és valahogy mégis ismerős. Egyenes járása, kecses mozdulatai nőre engednek következtetni. Csodálom. Jelenés az éjszakában. Mintha táncolna. Lassan tudatosul bennem, hogy erre tart. Ahogy közeledik, visszatartom a lélegzetem. Egyszerű lány. Papucs, farmer, és egy hímzett ujjatlan kabát. A csuklóján fonott bőrszíj. Szőke, hullámos haj, és szemüveg. Gyémánt szemek. Mikor közelebb ér elmosolyodik. Én elvörösödöm, és elkapom a tekintetem. A gondolatok egymást kergetik bennem. Mikor újra felnézek már tovább sétált. Felugrom, mert valami mélyen felkiált bennem, ujjongva. Mégis megállok. Sóbálvány a bronzszobrok mellett.

„Ki vagy te?” Kiáltom hangtalanul, a lelkemből. Álomvilágom meglódul. „A lány megfordul, és mosolyogva suttogja: - A Hegyek Lánya vagyok Álomfi.- majd elindulok felé, és ő csak vár…”

Természetesen továbbmegy, és lassan belevész a sárgás éjszakai utcába. Futásnak eredek. Mindegy mi lesz, túl sok angyalt hagytam magam mellett elmenni. A házak sötét ablakai üres szemmel követnek, és a lámpák jelzik, hogy merre fussak. Aszfalt dobog a lábam alatt, a szívem a mellkasomban. Lélegzetem a torkomban, és futok. Mintha az életemért tenném. Senki nincs az utcákon, amikor egy sötét lyukat foltnak hiszek és belelépek. Meglódul a tér. Kívülről érzem. Az aszfalt szivacsosan rugózik az arcom alatt. Vagy ez inkább én voltam? Szédülök, és csodálkozom, hogy milyen sebességgel lódult meg a világ amikor elestem. Felállni sokkal nehezebb. Megrázom a fejem, és tudatosul bennem, hogy miért is futottam. Sós íz a számban. Elkeseredek. Elsétálok egy padig, és lerogyok.

 Egy hang: Jól vagy? Bólintok tudatlanul. Majd megérzem egy zsebkendő érintését. Egy koldus. Ruhájából a hontalanság bűze árad, arcán nyomot hagyott az alkohol, és az élet. A szeme azonban tiszta. Meglepődöm, és megilletődve veszem el a kendőt, tiszta, és illatos. A férfi kér egy cigit, és még mindig nem térek magamhoz. Leül mellém, és csendesen dohányzik. Én letörlöm az arcom, és meglepettem tapasztalom, hogy az utca porán kívül semmi nincs rajta. A kendőt nézem. Sárga, és egy narancsszín fa van belehímezve, a fát virágok koszorúja fogja körül. Kérdően nézek a koldusra. Ő bólint, majd közli velem, hogy az előbb találta, de szívesen nekem adja. Szinte tántorogva indulok haza.

A koldus én voltam. A Szépség Koldusa.

 

A lakás bejáratánál egy kicsit megálltam. A falakon néma árnyékok néztek rám. Hangtalanul beszéltek a múlt embereiről. A kulcs alig akart elfordulni a zárban. A lakás üres volt, nem várt rám senki. Lerúgtam a szandált, és egy sört magamhoz véve beültem a szobámba. Pár üres óra után döntöttem úgy, hogy mégiscsak kezdek valamit a mai nappal, és az elkövetkezőkkel. Elővettem régen használt sátramat, leporoltam hátizsákomat, és egy-két szakadtabb ing, és nadrág társaságában elrejtettem benne egy hálózsákot is. Mikor művem készen állt, felhívtam haveromat, hogy nincs-e kedve elszaladni egy kellemes fesztiválra. Természetesen beleegyezett. Az állomáson találkoztunk. A váróterem enyhén füst, és dohszagú márványlapjain állva egykedvűen tanulmányoztuk az induló vonatok listáját. Mikor kiszemeltük a számunkra alkalmas szerelvényt, elégedetten beültünk egy bátorító sörre a sarki büfébe. Kedves barátom zaftosabbnál zaftosabb történetekkel traktált, de egyáltalán nem bántam. Vele együtt nevettem, és lassan feloldódtam. A vonaton már nagy hanggal hirdettük vélt fiatalságunk titkát, a szabadságot. Nem volt aki az utunkban lett volna.

A vonatútnak van valami különleges varázsa. Főleg akkor, hogyha az ember fia arra készül, hogy elveszítse emberségét egy-két napra, és áldozzon az őrület, és Dionüszosz oltárán. Amint leszálltunk észrevettük, hogy bizony nem vagyunk egyedül. Fiatal egyetemisták, és főiskolások kisebb inváziója indult az állomásról a kemping felé. Sokuk már az első kocsmánál leragadt, de mi öreg róka gyanánt arcunkon elszánt mosollyal, előbb lepakoltunk, majd egy kissé lapos pénztárcával nekiindultunk, hogy felfedezzük a jövő napok gigantikus kocsmáját, a fesztivál területét. Természetesen még csak üres sátrak álltak az eljövendő káosz helyén, így hát mi is inkább a belváros felé vettük az utunkat.

Az első borozó ahova betértünk, felettébb kellemes hely volt. A padok körül szőlőlugas bólogatott felénk, csendes beszédfoszlányokkal fűszerezve. Úgy döntöttünk, hogy ez lesz a kezdő bázis, ahol a helyi jellegű borok legtöbbjével megismerkedünk. A kiszolgáló egy korosabb néni volt, aki olyan kedvesen ajánlgatta a borpalettát, hogy meggyőzött minket szinte minden fajta kipróbálásával. Hősnek éreztem magam, aki győztes csata után a jól megérdemelt bérét iható nektár formájában veszi magához. Hangulatomhoz mérten ki is húztam magam, és szokásomtól eltérően komoly beszélgetésbe elegyedtem barátommal. Ezt az idilli hangulatot csak kora délután zavarta meg egy aprócska esemény. Éppen abban a borfilozófiai eszmecserében amit annyira kedvelek, és aminek soha nem lehet vége, álltam győzésre, amikor asztalunkhoz lépett két lány, és szépen megkérdezték, hogy leülhetnek-e. Természetesen nem tudtunk nemet mondani. Rögtön visszakoztam, és átengedtem barátomnak a terepet, hiszen tudtam, hogy ő bizony nem tud ellenállni a csábításnak. Csábításnak? Már ha annak lehet nevezni a női mivoltot. Nála ez nem volt kérdés. A kihívásra támadással válaszolt. Pár óra elteltével, már úgy viccelődött velük mintha ezer éve ismerte volna őket. Én közben kezdtem unatkozni. A hölgyek nem kötöttek le. Egyszerűen annyi különböztette meg őket a többiektől, hogy oda mertek ülni, ahol már mi ültünk. Mikor meguntam, elnézést kértem, és kisétáltam az utcára. Már megjelentek az első jelei a fesztiválnak. Gondtalanul sétáló részegek énekeltek hörgős metált, és érzelmes balladákat. A kettő közötti különbség csak a szövegben volt észlelhető. Már ha nem fulladt röhögésbe az egész. Az átlag ember ilyenkor elbújik a házába és elő sem jön teljesen addig, amíg egy hét múlva már csak a szemét jelzi, hogy valamikor itt fiatalok ezrei múlatták emelkedett hangulatban az időt.

Leültem a járdaszegélyre, és elővettem régi pipámat. Megtömtem dohánnyal és ráérősen elkezdtem szívogatni. Közben erőteljesen arra koncentráltam, hogy legyőzzem azt a szédülési ingert, ami nem hagyott nyugodni. A szőlő nem nyugodott bele ilyen könnyen a sorsába.  Az előttem sétáló alakok egy Scorsese film szereplőit megszégyenítő; jó felvonulást rendeztek. Hangosan felkacagtam egy óriási termetű szőrös fiatalemberen, aki termetét meghazudtolva megszeppent arccal állt az út közepén és értetlenül szemlélte azt a lilahajú lányt, aki elhaladtában nagyot csapott nagyra nőtt barátom ülepére, majd visszanézve rákacsintott a fiúra. A termetes szakáll felső részén vérvörös foltok jelentek meg, de hang még ekkor sem jött ki a torkán. Majd megemberelte magát, és kőkorszaki őseinket megszégyenítő üvöltéssel ajkához emelte azt a kétliteres flakont, amit lapátnyi tenyere már rongyosra gyűrt, és kiitta a maradék egy liter borát. Ezután elégedetten csettintett a nyelvével, majd bátorítóan rámosolygott a lámpavasra, és ezzel a lendülettel határozottan elindult, egy szerintem általa tökéletesen egyértelmű, ismeretlen irányba. Meglehetősen kanyargósan tűnt el a szemem elől. Hát igen. Ha nincs kocsma, a világ csinál magának egyet. Néha egy egész várost azzá változtat. Ezek a fesztiválok.

A többi nap finoman fogalmazva is borgőzösen telt el. Az arcok egy idő után egyforma masszává olvadtak, és a karszalagok alapján eldönthettem, hogy ki is tartozik a hetibérletesek népes törzsébe. Aki ilyennek minősült baráti közeledésre számíthatott. Lelkesen adományoztunk reggelenként a napsütésre gyűjtő kollegáknak, majd a napi jócselekedet után irány a város. A reggeli kávé feledhetetlen mosogatólé ízét kárpótolta a hellyel-közzel tiszta wc, és attól sem kellett félni, hogy esetleg felborul kissé ingatag egyéniségem alatt. A hűvös baráti biliárdteremben a füst lassan kavargott, és fáradt, másnapos mosolyok, kacajok hullámoztak a délelőtti hőség ketrecében. Kissé enerváltan hallgattam harmadnapra népes ismerőseink favicceit, és szövegeit. Pillanatok alatt fel lehetett mérni, hogy a diplomát bizonyos embereknek nem az intelligenciájukra adják. Nem keserített el. Kértem egy cigit, magamévá tettem egy potya sört, és mosolymaszkot raktam az arcomra. Mire az összes sör elfogyott, már hatalmas hangulat uralkodott a társaságon. Nem akartam őket letörni, és inkább kissé megjátszott dülöngélés közben kisétáltam a napra. A kocsmával szemben egy templom állt, és az első vakító fénysugarak után tanúja lehettem, hogy korunk fiataljainak bizony semmit sem számít egy épület szentsége. Ennek tanújele az a fiatalember volt, aki több napi italozás folyományaként Tankcsapdát üvöltött a déli harangszóval egy szólamban, társai pedig koncerteket megszégyenítő hajrázással kreáltak neki alkalmi rajongótábort. Valóban lenyűgözött. Komolyan.

A fesztivál területére visszatérve többször is megálltam, hogy mélyen elraktározzam a látottakat. Köteteket töltene meg egy fesztivál valódi körképe, de nem azért kezdtem bele, hanem másért. A valódi ok a Lány. A Lány akit a második nap vettem észre. Nem volt más mint a többi. Szőke hullámos haja a derekáig ért, szakadt farmer volt rajta, egy póló és mezítláb sétált. A figyelmemet akkor keltette fel, amikor mellettük elhaladva meghallottam a hangját. Miután kompenzáltam, hogy átmeneti sóbálvány szindrómában szenvedek, lassan meghatároztam, hogy ennél jobb bemutatkozási alkalom nem is lehet. Akcióba léptem. Miután a felharsanó kacaj hangjaiból már kihallottam a saját hangomat, a Lányhoz léptem majd egy bók kíséretében kezet csókoltam neki. Ezen felnevetett, és úgy nézett rám, mintha egy másik galaxisból jöttem volna. Próbáltam erre nem rácáfolni, mert bemutatkozásom során mintha lebénult volna a nyelvem, és miután a magánhangzókat kihagytam a szavakból, valóban érthetetlenül hangzott mondanivalóm. Ekkor jött el az a pillanat, amire mindig is vágytam. A sátrak között felbukkant egy régi ismerősöm, én pedig szabadkozva elszakadtam az engem felettébb megkedvelő társaságtól. Szerintem életükben nem nevettek ilyen jóízűen. A hangulatra távozásom módja, azaz a sátorvason való orra esés mutatványa tette fel a koronát. Ezen már én is nevettem. Ideje volt megünnepelni ezt a jól sikerült bemutatkozást egy kis hűtött sörrel, aminek ismerősöm felettébb megörvendett, főleg, hogy én voltam a fizető fél.

A fesztivál bejáratánál ültünk le, hogy egy kicsit kipihenjük a fáradalmakat, és beszélgetés közben egyre jobban fogyott a hűsítő, erősen vizezett nedű. Nem bántuk, én legalábbis. Ismerősöm felhőtlen hangulata azonban álca volt csupán egy nagy bánaton. Elhagyta a barátnője. Kedvem lett volna felordítani, hogy miért pont engem talált meg ezzel a problémájával, de leküzdöttem Tarzan szerű ambícióimat, és megértően bólogattam, és hümmögtem ha kellett. Láttam rajta, hogy erre van szüksége. Közben lehuppan mellénk egy lány, aki először csak hallgatott. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy ismerősömnek mintha minden baját elfújták volna. Felszabadultan, és komoly arccal fecsegett a lánnyal. A képet kissé az rontotta el, hogy mindketten közben apró, és lassú köröket tettek a felsőtestükkel, de őket ez nem zavarta. Én viszont igen, úgyhogy arrébb álltam.

A koncert területen tombolt a pokol. Bakancsok tízezrei dübörögtek valami szívet tépő akkord sorozatra. Letelepedtem hát a fűre, és élveztem a látványt. A hőség, a por, és a sör egy kaotikus középkori csata képét idézte agyamba, és a valóság képei sem nagyon különböztek ettől. Nem sokáig maradtam egyedül. A Lány ült le meglepetésszerűen mellém, én pedig próbáltam nem megfulladni az éppen lefelé tartó sörben, majd pedig diszkréten csak fülig vörösödtem. Rám nézett, és felkacagott. Belül valahol felüvöltöttem, és lovag őseimet előhívtam lelkem legmélyéről. Mélyen a szemébe néztem, majd halkan csak annyit kérdeztem tőle, hogy min nevet. A válasz tovább rontott a helyzeten. Ő még nem találkozott olyan vicces fiúval mint én. Megköszöntem neki. Jól esett. Elnézést kért, nem akart megbántani, és bemutatkozott. Vikinek hívják. Nos ezzel azért valljuk be, sikerült kiengesztelnie, és bennem is oldódni kezdett valami. Elkezdtünk beszélgetni. Nem tudom miről, így visszanézve már nem is fontos. A lényeg, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy már alig látjuk egymást, és egyre több részeg próbál rajtunk keresztül esni. Úgy döntöttünk, hogy beülünk valami kellemes borozóba, és ott folytatjuk. Nem emlékszem, hogy hogyan jutottunk el egy ilyen helyre, és hogyan kerítettünk magunknak ülőhelyet, de valahogy sikerült. Az éjszaka úgy repült el, mintha úgy döntött volna, hogy ezen a napon csak egy órán keresztül lesz sötét. A fesztivál kemping felé tartva, éppen elkaptuk a nap felkeltét, amit csendes cigarettázással töltöttünk. Egyikünk sem szólt. A kempingnél elköszöntünk. Hamar elnyomott az álom.

 

Kora délután tértem magamhoz. Fejem kellemesen hasogatott, és nem foglalkozott halk szisszenéseimmel, amivel csökkenteni akartam méretét. Kimásztam a sátorból, és jóvágású fesztiváloshoz mérten vállamra csaptam egy törülközőt, a számba egy fogkefét, és megcéloztam, a zuhanyzót. Nem mondhatom, hogy fürdés után embernek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresek egy eldugott kis kávézót, és Brazília kávébabtermésének felét elpusztítom. Az talán segít. A belváros kisebb inváziót nyögött, így hát kijjebb vettem az irányt, és csodák csodájára felfedeztem egy fagyizót, ahol kávét is adtak. Mohón csaptam le erre a titkos kincsre, és élvezettel szívtam magamba az ébredési turmix komponenseit, a nikotint, és a koffeint. Ahogy kissé kitisztult tekintetemmel körbe néztem, egyszer csak egy kék szempárral találkozott a tekintetem. Viki volt az aki merőn nézett. Kérdő tekintetemre odajött hozzám majd a korláton áthajolva megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egy kis frissítő úszáshoz? Mikor közöltem vele, hogy azon a világbajnokságon, ahol egy nyeletlen balta és én indulnánk, a balta lenne az esélyes, jót nevetett, majd megmondta, hogy ő sem tud úszni, de a barátai a folyóhoz mennek, és megkérdezte, hogy nem akarok-e csatlakozni. Boldogan tettem eleget a felkérésnek. A baráti köre vidáman fogadott, többen is emlékeztek rám még a bemutatkozásomról, de ez inkább hírnevet szerzett nekem, nem pedig lenézést. Míg ők felverték a folyópart csendjét, mi Vikivel jókat mulattunk rajtuk. Nem tudom, hogy mikor történt de úgy alakult, hogy mire kijöttek, én már a parton feküdtem, a fejem Viki ölében volt, aki mosolyogva masszírozta a nyakamat. Nos igen, még hogy a férfihoz a gyomrán keresztül vezet az út. Nevetséges. Az este további részét együtt töltöttük, és egy idő után már nem volt kérdéses, hogy mit is akarunk egymástól. Valamikor hajnalban engedte, hogy megcsókoljam. Utána ő támadott. Valóban jól éreztem magam. A sátramban kötöttünk ki. Merőn néztük egymást, és valahogyan egyszerre nevettünk fel. A védekezés kérdését feltéve eszelős kacajban törtem ki. Nem bírtam abbahagyni, és magammal rántottam őt is. Mikor nagy nehezen kinyögtem, hogy nincs nálam gumi, újra kitört a nevetés belőlünk. Kellett vagy tíz perc, hogy abba tudjuk hagyni. Mikor elmúlt, hozzám bújt, és elaludtunk.

Reggel mosolyogva keltem, de oldalra fordulva észrevettem, hogy nincs sehol. Ahol aludt, csak egy papír fecni hevert, rajta hevenyészett írás: Jó reggelt! Igen stílusos. Nagyot sóhajtva hátradőltem, előástam a cigarettámat és rágyújtottam. A füst táncában forgatni kezdtem a fecnit, és majdnem elejtettem a cigit, amikor a papír túloldalán felfedeztem egy telefonszámot. Ekkor valaki megzörgette a sátor lapot, és a gyere be kedves felszólításomra, és felettébb kopasz, és mély hangú biztonsági őr nyitott be, és közölte velem, hogy a fesztivál végének alkalmából van még körülbelül tíz percem távozni. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek ennyi idővel, úgy hogy még elmentem egy kávéért, majd jó félórás késéssel elindultam az állomás felé. Fáradt voltam, és koszos. Mindegy, nem számított. Jól éreztem magam, ideje volt, hogy visszatérjek a városba. Ahol a kocsma egy zárt helyiség, nem pedig az egész világ. Ideje szembe nézni, hogy lassan kezdődik az utolsó év, és ekkor bizony teljesíteni kell. Legyintettem egyet, majd azzal megnyugtatva magam, hogy addig még van egy-két nap máris jobb kedvem lett. Az állomás egy kicsit hasonlított egy menekülttáborra, de ennek is megvan az íze. Tökéletesen beleillettem a képbe. Enyhe Robinsonos külsőm egyáltalán nem volt feltűnő. A vonat a rabszállító vagonokat megszégyenítően túl volt zsúfolva, de legalább nem kellett kapaszkodni. Szinte megörültem a hazai állomásnak. Hazaérve ledobtam mindent a földre, majd egy kielégítően erős sugarú zuhany után belezuhantam az ágyba, és megszűnt a világ körülöttem.

Napok teltek el néma mozdulatlanságban. Életterem a fürdőszobára, a szobámra, és a konyhára korlátozódott. Az órák, a percek egyhangúlag követték egymást tekintet nélkül halandó voltomra, és arra, hogy később bánni fogom az eltelt üres időt. Lakótársam minden délután benézett hozzám, majd néma üdvözlése után elvonult a szobájába. Csend volt mindenhol. Egy idő után az ember úgy érzi, hogy túl zajos a világ körülötte. Megpróbálja túlkiabálni, de előbb vagy utóbb elfárad a torka. Rekedten adja fel a reménytelen harcot. Egyikünk sem forradalmár, aki vakhittel üvöltsön, és elpusztuljon hite oltárán. A mi hitünk az élet. Legyen az jó vagy rossz, hiszünk benne, hisz létezésünk az élő bizonyíték rá.

Ezeken gondolkodtam és valahogy megpróbáltam elhelyezni férfilétem világában a nőt, mint a hiányzó részemet. Addig amíg nem kellett arcot, és nevet adni neki, minden ment magától, akár Andersen meséiben, de amint megfoghatóvá vált a személy, elveszítette azt a varázsát, hogy Nő legyen. A hibát kerestem, és bárhogy is törtem a fejem nem találtam meg. Leittam magam, és részeg kábulatomban még távolabb estem attól az érzéstől, amit egy nő vált ki a szívemből puszta jelenlétével. A másnaposság figyelmeztetett, hogy badarság elmenekülnöm. A barlangok mélyén csak csend van és bűz. A hitványság szaga. Ideje volt, hogy elhagyjam saját barlangomat, és iróniámat félretéve szembenézzek a világ nőivel, vagyis a férfi konyakjával.

Az utcán sétálva felfedeztem, hogy sokkal többen vannak a másik nemből útban valami felé, mint a sajátomból. Hova tűnnek ezek a nők este? Hová lesznek a magányos szépségek? A válasz önmagát adta. A valódi kincsekre, már hamar lecsapnak a szerencse kegyeltjei, és semmilyen körülmények között nem engedik szabadon őket, kerüljön az bármibe is. A felfedezés után úgy döntöttem, hogy meg kell innom valami hideget. Nem csak a hőség gyötört, hanem a szomjúság is. Italra, vagy nőre, mindegy. Mindkettőt megkapod bármelyik kocsmában, ha eleget iszol, és a szemedben szépnek tűnik, még a csúnya is.

Kedvenc helyemen már elkezdődött a délutáni sorozat. Nem voltam egyedül, és a reggel nyitó pultos lány is fáradt mosollyal jelezte, hogy én vagyok az utolsó akit a mai nap kiszolgál. Jól esett, hogy ilyen kedves velem. Ismeretlen ismerős vagyok egy utolsó züllött helyen. Rajtam kívül munkások, csavargók, az élet száműzöttjei töltötték itt az időt, és legtöbbjük hallgatott. A szag egy idő után már engem sem zavart, sőt valahogy jól is esett, hogy egy kicsit olyan helyen tartózkodhatok, ahol a szeszen kívül az ember is büdös. Itt nincsenek álarcok. A törzsvendégek már régen túl vannak azon, hogy másnak mutassák önmagukat. Nem érdekli őket, hogyan öltöznek, hogy néznek ki. A sorsuk egy. Az ital rabjai. Itt elgondolkozom. Én is az lennék? Hiszen nem remeg a kezem reggel, és nem kell meginnom, egy felest, hogy embernek érezzem magam. Mégis szükségem van erre a helyre, hogy eleresszem a fantáziám, és tollba mondjam, amit érzek és amit látok. Ez is egyfajta alkohol, arról nem is beszélve, hogy magam is szinte hetente eltűnök egy süllyesztőben, amiből fejfájáson, és hányingeren keresztül van kiút. Nekem még azt jelzi, hogy rossz úton járok, de azoknak akik körülvesznek csupán annyit jelent, hogy élnek.

Rendeltem egy sört, és előkészítettem még egyre valót, mert ismertem már a szabályokat. Hamarosan asztalomhoz lépett egy szakadt gúnyás alak, aki testvériességét felajánlva leült mellém. Itt mindig foglalkoznak veled. Sosem vagy egyedül. Az ára egy sör, vagy egy vodka. Igazán semmiség egy pszichiáter órabéréhez képest. Aztán el is hiheted, ha akarod, hogy ténylegesen érdekli pillanatnyi ivócimborádat, hogy mi a bajod. Hisz egyértelmű, hogy valami zűrnek kell lennie, mert másképpen mit keresnél az élet vesztesei között? Mikor meghallgatta mondataidat, belekezd monológjába, és nem hagyja abba, amíg sírva nem fakad, vagy dühöngeni nem kezd. Egyik sem tart sokáig. Egy hátba veregetés, valamint egy finom gyógysör megteszi a magáét. A lelket gyógyítja, legalábbis míg itt vagy. Jócskán eltelik az idő ilyen kedélyes körülmények között, alkalmi ivócimborám is új vendégek felé nézett, hát úgy döntöttem ideje tovább állnom. Kissé remegett a látóhatár, mikor kiléptem az ajtón. Kellemes tiszta szmog áradt a tüdőmbe, a kocsma füstfertőzött levegője helyett. Elindultam, hogy kitisztítsam a fejem. Csak azt nem értettem, hogy miért remegek. Pedig esküszöm melegem volt, sőt még az ingem is átnedvesedett, úgy döntöttem tehát, hogy nekiállok felderíteni a titkot, mely a telefonomban rejlett.  Azaz abban az állapotában amit a józan emberek hívásnak neveznek. Felvettem hát, és rácsodálkoztam, hogy emberi hangok hallatszanak belőle. Miután erőteljes hangerővel bebizonyítottam, hogy értem mit mond a hívó. Letettem. Ezután elővettem egy cigarettát, és legyőzve egyre erőteljesebb émelygésemet, megpróbáltam összerakni a hallottakat. Igazán két szó maradt meg bennem. Az egyik az állatok királyának neve, a másik egy ige volt, ami felszólító módja miatt valószínű nekem szólt. Megrándítottam a vállam, és elindultam az Oroszlán nevű kocsmába. Mi mást akarhatott volna a hívó?

Mire odaértem, azért meglehetősen összeszedtem magam. Ebben segítségemre volt, hogy bár darabjaim meglehetős kitérőket követeltek, testem felszólítás nélkül ráállt erre a szerpentinekkel tűzdelt útra. Az Oroszlán nemcsak az állatok, de ebben a városban a kocsmák királya is. Beléptem hát birodalmába. Nem figyeltem a bejáratra, ami hatalmasra tátott sötét szájként elnyeli a gyanútlan áldozatot. Eltűntem a sötétben.

A bejáratot elhagyva egy rövid folyosóra értem, ami zsúfolásig tele volt rezzenetlen arcú, csont, és izom férfiakkal. Ők biztosítják a rendet. Szerencsére nem a világban, csak ezen a kis szegleten. A kabátom leadása, és némi intim simogatás után beljebb mehettem. Csuklómon stílusos Micimackó pecsét jelezte, hogy belépésre jogosult vagyok. Benn vörös lámpák fénye világított vérszagú függönyöket a falakra, amit csak néha hasított ketté, egy tajték fehér stroboszkóp villanása. Összeszűkült szemekkel keltem felfedező útra. Izzadó testek, lenge ruhák, lihegés, villogó, vagy tompa szemek háborúja egy pár méternyi helyen. Szerencsére a harcra csak a fények színe utalt. Ekkor megpillantottam aki felhívott. Magas, izmos fiatal fiú kora pozitivizmusával fanatikusan eláztatva. Egy emelvényen állt, és erősen sztriptíz jellegű táncot lejtett, valami géptorzított dübörgésre. A tömeg fenevadként hörgött. Kíváncsian bámultam, hogy mi lesz, de a rend őrei megszakították az előadást. Persze nem véglegesen, hisz a tulajdonos fiát elég bajos lett volna eltávolítani. Elvigyorodtam, és megcéloztam magabiztos alakját. Mikor felfedezett, szélesen elvigyorodott és barátilag megtördelte csontjaimat, majd ellentmondást nem tűrően wishkeyt rendelt, és nekem innom kellett vele. Mivel másra nem is számítottam hősiesen bocsátkoztam vele párbajba. A felszolgáló megjelenése, azonban kijózanított. A csinos lány Viki volt.  Szótlanul meredtem rá,  ő pedig vagy nem vett észre, vagy nem akart. Valami megmozdult belül, és inkább úgy döntöttem, hogy elindulok haza. Felálltam, és köszönés nélkül elindultam kifelé. A tánctéren azonban nem várt támadás ért. Egy lány a nyakamba ugrott, és olyan boldogan puszilgatott, mintha én lettem volna valamikor a múltban életének megmentője. Percekig tartott mire eszembe villant ki is valójában. Alig ismertem, a nevét sem tudtam, és közös szálunk csupán annyiban egyezett, hogy valamikor egy törzshelyünk volt, és akkor köszönő viszonyban voltunk. A boldogság tehát nem nekem, hanem az alkoholnak szólt. Mosolyt erőltettem az arcomra, és egy-két elüvöltött sablonos kérdés után menekülésre fogtam a dolgot. Az utcára szinte kirobbantam. Még soha nem éreztem magam ilyen nyomorultul. Visszanézve a bejáratra, szinte irigyeltem azt a félig öntudatlan srácot, aki megpróbált ülni, de egyenlőre sikertelenül. Rágyújtottam, és elindultam valamerre. Nem néztem hova tartok, mert a gondolataimban egy szőke hajzuhatag volt az úr. Akármit csináltam ez nem változott meg. Zsebemből előhalásztam egy gyűrött papírfecnit, és egy gyors elhatározást követően beütögettem a telefonomba a számokat. A hívás gomb lenyomása előtt azonban egy pillanatra tétováztam. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam végigfuttatni agyamon valami hihető szöveget, amivel megkezdhetnénk a beszélgetést. A telefonja ki volt kapcsolva. Persze, hiszen dolgozott. Csalódottan indultam tovább. A templomkert mellett elhaladva egy csöves lépett hozzám. – Van egy üveg konyakom. Megisszuk együtt pajtás? – Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Hogyha még egy csöves is megszán, elég szánalmasan nézhetek ki. Nem számít. Valóban nyomorultul éreztem magam. Legyintettem, és tovább mentem.

Eljött az a pillanat amikor szívesen eladtam volna a lelkem az ördögnek. Nem értettem miért. Egy lány nem lehet ilyen hatással rám, hiszen egy pár óránál nem voltunk többet együtt. A lépcsőházunk előtt kötöttem ki. Ezt jelnek vettem, hogy ideje lepihennem. Beszálltam a liftbe és szerelmesen végigsimítottam a zöld zománcfestéken. A lift jobb volt hozzám, mint bármelyik nő. Ha hívtam jött. És addig lehettem benne ameddig kedvem tartotta. Nem bánkódott, ha néha elmentem, vagy otthagytam, mert tudta, hogy úgyis visszajövök hozzá, és rá leszek szorulva. Megköszönhetem neki, hogy ennyire hűséges. Akármekkora kurva is vagyok.  A bejárati ajtó zárjával küszködtem, amikor megcsörrent a telefonom. A szám ismeretlen volt, felvettem, és érdeklődve szóltam bele. A vonal túlsó végén egy mély női hang. Te kerestél? Ki vagy? Hirtelen nem jutottam szóhoz. Amikor már másodszor ismételte meg magát, megembereltem magam. Egy szellem vagyok amely megjelent neked egy fesztiválon, majd testetlenül melléd sodródott ma éjszaka, és rájött, hogy milyen gyönyörű vagy. A válasz gyöngyöző rekedt kacagás volt. Végigbizsergett a tarkóm tőle. Szóval te vagy, te retroszexuális kocsmarajongó! Hogyhogy mellém sodródtál az éjszaka, én azt hittem,  pesti vagy!

Nem kellett tehát a szövegen gondolkodnom, jött az magától. Ezért is vonzódtam ennyire ehhez a lányhoz. Bevallottam töredelmesen, hogy én is hasonlókat gondoltam róla, de úgy látszik, hogy egy városba zárt minket valami kiszámíthatatlan felsőbb akarat. Pár perces beszélgetés után megegyeztünk abban, hogy találkozunk a holnapi nap folyamán. Mikor letette akkor tudatosult bennem, hogy még mindig az ajtó előtt állok. Beléptem hát a lakásba, és földbe gyökerezett a lábam. A folyosón egy ismeretlen lány állt velem szemben. Kissé zavartan kérdeztem meg tőle, hogy ki ő, de nem jött zavarba. Ez idő alatt lakótársam lépett mellé, és megérintette a kezét. Megértettem. Az ő területe. Elvigyorodtam, és ez elég rémisztő lehetett, mert a lány nem mutatkozott be, még akkor sem amikor már egy ideje némán álltunk egymással szemben. Megrántottam a vállamat, és bementem a szobámba. Igazán egymásra találtak lakótársammal. Most már két néma köszönés az ajtónállóm, ha hazajövök. Lezuhanyoztam és bezuhantam az ágyamba. Rám fért.

 

Felhős reggelre ébredtem, de nem zavart. Legalább nem lesz akkora a hőség. Lecseréltem hányattatott sorsú ingemet, és elindultam reggelizni. Finom zsemle, tíz deka párizsi kíséretében a főtéren. Fenséges! Mivel elég sokáig tartott álombéli tartózkodásom, közeledett az időpont, hogy összefussunk Vikivel. A templom ahova a találkozót megbeszéltük, egy félreeső kis park mellett található. Leültem egy padra és várakozás közben rágyújtottam egy cigarettára. Könnyű szél kezdett fújni, és jól esett ahogy a fák zöld illatát rálehelte az arcomra. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem a dohány, és a levelek zamatát. Ekkor szólalt meg mellettem egy hang. Ha nem tudnám, hogy velem találkozol esküszöm azt hinném, hogy beszívtál. Kedvesen rá mosolyogtam. Örülök, hogy ennyire sokra tartasz. Erre bocsánatkérően mellém ült és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Nos, milyen programot találtál ki számunkra. Válaszomat a hirtelen feltámadó viharos szél zúgása nyomta el. Felnéztünk az égre. Éjsötét felhők dörzsölték a házak, és a fák tetejét. Egymásra néztünk majd elkezdtünk nevetni. Viharos kapcsolatnak indul. Pillanatokon belül eleredt az eső. Úgy mintha dézsából öntenék. Nem ijedtünk meg, sőt. Táncolni kezdtünk az esőben. Hihetetlen volt. Mintha a természet koreografált volna valami őrült tangót csak kettőnk számára. Pusztító érzelmek, elnyomnak minden mást, nem számolva a következményekkel. Egy félresikerült lépés miatt mindketten hatalmasat estünk, persze nem hagytuk ki a legnagyobb pocsolyát. Mire sikerült feltápászkodni, már sárosak is voltunk nem csak vizesek. Nevettünk, szívből. Megfogta  a kezem és maga után húzott. A templom kapubejárójának boltíve alatt leltünk menedéket, és fázósan összebújtunk. Pár perc csend következett. Csak az eső játszott valami andalító dallamot a járdán. Rám nézett, és elmosolyodott. Nem hittem volna, hogy lepaktálsz az égiekkel, hogy ilyen hamar oltár elé vonszolsz. Egy pillanatig úgy néztem rá, mint aki megkukult. Majd mindketten felkacagtunk. Gyere, hazamegyünk. Lezuhanyzol, én addig készítek valami forrót, hogy meg ne fázz. Kicsit meglepődött, hogy ezzel álltam elő, de válaszul hozzám bújt, és így egymást átölelve sétáltunk haza. Most először éreztem, hogy valóban haza megyek. Lehet a vihar, de lehet, hogy Viki miatt.

Az utcákon függönyszerűen söpört végig egy-egy esőfátyol, miközben egymáshoz bújva igyekeztünk minél hamarabb az albérletbe érni. A lépcsőházba érve, azért a jókedvünk is az utolsókat rúgta, de ezen hamar segítettünk, szinte be sem estünk az ajtón, már engedtem is a forró vizet, és mire Viki eltalált a fürdőszobáig, már nem volt rajtam póló. Kérdőn nézett rám, én pedig ellentmondást nem tűrően beparancsoltam a kádba. Kacér mosoly kíséretében ruhástul lépett be. Nem zavartattam magam, felkaptam egy törülközőt, és kimentem a konyhába. A teafőző vize hamar leforrt, és az íz miatt, egy kis konyakot is csempésztem bele. Mikor készen álltam az életmentő itallal, kihoztam a szobából egy régi pólómat, és rövidnadrágomat, majd így szépen felpakolva bevonultam a fürdőbe. Ő már a fürdőhab alatt hevert. A vizes ruhák a kád mellett egy lavórban. Minden. Elmosolyodtam, majd a kezébe adtam a teát, a ruhákat pedig a mosógépre raktam. Egy pillanatnyi habozás után kimentem egy pohárka konyakért, meg egy szivarért. Miután ezeket az életfeltételeket megteremtettem magamnak, szépen elhelyezkedtem a kád elé, és rágyújtottam. Mindketten hallgattunk. A szivarfüst a gőzzel elkeveredve járta pihentető táncát. Meghitt percek voltak.

Viki nagyot sóhajtott. – Gyerekkoromban apámmal eljártunk a folyóhoz horgászni. Utáltam olyan korán felkelni, és mindig fáztam miközben a gát felé sétáltunk. Apa ilyenkor ölbe vett, és halkan dúdolva valami egyszerű dalt simogatta a fejem. Igazából csak a dallamra emlékszem, és kezének dohány illatára. Szép napok voltak, és bár nem is tudtam róla, de boldog voltam. Azóta sok minden megváltozott. Mégis amikor boldog akarok lenni felidézem azt az illatot, és máris jobb kedvem van. Te is ugyanolyan szivart szívsz, mint ő.-

Nem válaszoltam. Nem volt mit. Csak elrontottam volna a szavaimmal az emlékeit. – Érdekes fiú vagy te. Nem kezdesz ki velem, és még csak fel sem ajánlod, hogy bármilyen módon a segítségemre leszel a fürdésben- Ránéztem. Kérdőn nézett vissza, nem kihívás, hanem őszinte kíváncsiság volt a szemében. Megvontam a vállam. – Nem is tudom. Az az igazság, hogy nem akarom elrontani ezt az egészet. A szexről nincsenek valami jó emlékeim. A szüzességemet is egy volt osztálytársam vette el, aki egyáltalán nem is tetszett, igazság szerint felfordul a gyomrom, ha csak arra az esetre gondolok. Azóta sem volt több szerencsém. Az a lány aki szexuálisan megfogott, az többet szeretett mással, mint velem, de szerintem ezt hagyjuk.- Legyintettem, és töltöttem egy újabb pohárkával. Most valahogy már nem esett annyira jól mint az előbb. Megsimogatta az arcomat. Nem volt abban sem szánalom, sem kihívás. Egyszerű szeretet simogatás volt. Behunytam a szemem, és élveztem a pillanatot. Természetesen mindennek vége kell, hogy legyen. Felálltam, és figyelmeztettem, hogy a túl sok fürdés krónikus medúzabetegséggel jár, sőt egy polipbőrű hölgy társasága sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ezután illendően kimentem a fürdőből, és egy kicsit rendbe raktam a konyhát.

Mikor végzett már a szobában üldögéltem, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan is öntsem formába azt amit érzek, jelenleg iránta, és általa a világ iránt. Ezen gyorsan segített. Lefeküdhetek az ágyra? Közben természetesen már meg is tette. Nem volt kérdés. – Mesélj magadról!- kérése kicsit váratlanul ért. Hosszan néztem a szemébe, majd megráztam a fejem. -Az nem lesz könnyű, hiszen a tettek magyarázzák meg a személy lényegét, de van egy ötletem. Mesélek neked. Azután eldöntheted ki vagyok. – Bólintott. – Dőlj hátra, és csukd le a szemed. Egyszerre kellemes kék sötétség vesz körül, a levegőnek halvány eső illata van, és a talpad alatt selymes fű tapintását érzed, valahol a távolban felrikolt egy sólyom, mintha üdvözölne. Szépen lassan kinyitod a szemed, és körbenézel  a tájon. Végtelen erdők hullámoznak ameddig a szem ellát. Veled szemben egy hatalmas fehér szikla magasodik, és ahogy jobban megnézed egy lépcsőt veszel észre, ami a csúcsra vezet. Rég halott mesterek munkáját dicséri a több ezer éves véset. Elindulsz felé, és megindulsz a lépcsőkön, ahogy haladsz egyre több részlete bontakozik ki a tájnak. Amikor már majdnem felértél, egyszer csak egy ló nyerítését hallod meg, és ahogy lenézel a mezőre egy gyönyörű hófehér mént pillantasz meg, aki márványszoborként magasodik a fák peremén….

Elvesztem a szavak ösvényén. Miközben meséltem, valahogy magától adódott a történet, és nem kellett ügyelnem arra, hogy elrontom. Magával ragadott a látvány, ahogy láttam  Viki testét ellazulni, és a szeme sarkában megjelenő apró ráncokat amik a mosoly szinte láthatatlan jelenlétére utaltak. Olyan volt ő mint egy álom. Sokkal szebb, mint amit meséltem, vagy valaha is álmodtam. Nem tudom, hogy percek, vagy órák teltek el, mire befejeztem, de sokáig csendben ültem még, és figyeltem, hogy milyen szépen alszik. Tudtam, hogy szép álmai vannak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan felöltöztem, és óvatosan kisurrantam a lakásból. Arcomról elég nehéz volt letörölni a mosolyt, és szinte repültek a lépcsőfokok a talpam alatt. Az utcára érve futásnak eredtem, és a piacra érve lázasan keresgélni kezdtem. Friss gyümölcs, eper, alma, szőlő, és dinnye. Mindenből találtam kedvemre valót. Az eladók is megéreztek valamit jókedvemből és sokkal segítőkészebbek voltak mint valaha.

Hazafelé beugrottam a kedvenc italdiszkontomba, ami egy valóban kultúrált kiskereskedés, és az egyetlen bolt a városban, ahol eredeti francia konyakot, és soltvadkerti bort lehet kapni. Egy gyümölcsös, sajtos tálat álmodtam meg, amihez konyakos tejszínes, jeges öntetet készítek, amihez remekül illik a soltvadkerti fanyar íze.

Végtelen óvatossággal nyitottam be a lakásban, és körül sem nézve a konyhába mentem, amikor valami furcsa érzetem támadt. Megráztam a fejem, lepakoltam, és bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcom, és hosszan néztem a tükörbe. Ezután már nem akartam nagyon sokáig mozdulni, mintha valami megfagyott volna bennem, a hőség ellenére is. A tükör fényes felületén halványrózsaszín rúzs nyomok. Írás. Jelek. Két szó. Ne haragudj. Nem reménykedtem abban, hogy nem a Vikié, hiszen most már a szemem sarkából észre vettem azt is ami a tudatalattimban felkeltette a gyanút. Nem láttam sehol Viki nedves ruháit. Bementem a szobába, valóban üres volt. Régi rövidnadrágom az ágyra dobva, de a lány sehol, csak emlékének lenyomata, hogy tudjam, valóság volt, nemcsak álom.

Kimentem a konyhába. Más ilyenkor az alkoholhoz nyúlna. Én nem. Először tekerek egyet, azután iszom le magam. Így is tettem. Tv, filmek, könnyek, fények, szédülés. Álom. Álomtalan képek.

 

 Nem érzem sokkal jobban magam, akkor sem mikor felkelek. Kicsit olyan érzésem van, mintha kurvának néztek volna. Igen, megkérdezte tőlem, hogy miért nem kezdek ki vele, és én oktondi kikezdtem. De sajnos úgy, ahogy egy kezdő. A szívem egy darabját adtam ajándékba, és ő annyira megrémült ettől, hogy jobbnak látta elszökni. Valamilyen módon ez is bűntett. Ellenem. A jókedvem ellen. De megpróbálok beletörődni. Neki kezdek festeni. Az ecset dühös vonalakat húz a faroston, és a színek is megvadulnak, mintha ki akarna törni a kép addigi rabságából. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi is volt eddig. Egy szekrény alja, vagy hátulja? Egy polc lapja? Mit látott, és mit tároltak rajta, vagy benne? Milyen emlékei vannak? Mi az ő lelke? Él, vagy halott, és én díszítem halotti öltözetét, hattyúdalát. Ebben az esetben alázatosnak kell lennem, nehogy ne vegyem komolyan az életét. Én is elvárnám, hogy tisztelettel kezeljék a holttestemet.

Ahogy sokasodnak a színek, a vonalak, a formák, egy új gondolat ölt bennem testet. Mi van akkor, hogyha most ad valami felsőbb hatalom rajtam keresztül új életet nekik? Mi van akkor, hogyha ez velünk, emberekkel is így van? Meghatódom az érzéstől, és figyelem hogyan dobog a szívem. Nem nézek a képre ma már. Csak egy szárny marad meg a szívemben, vagy valamilyen madár. Leteszem az ecseteket, arrébb tolom a festéket, és kimegyek a fürdőszobába. Ledobom magamról a ruhákat és lezuhanyozom. Furcsa örömöt lelek abban, hogy meztelenül állok a tükör előtt, és borotvahabos arcomról pengével tüntetem el a könnyű anyagot, igaz ennek áldozatul esik a szőrzetem is. Miután eltűnt minden nyom, hosszan a tükörbe nézek, mélyen veszek levegőt, mintha víz alól bukkannék fel, és most új esélyem lenne az életre. Felöltözöm, és elindulok. Természetesen egy kocsma felé. Önkéntelenül ütöm be a telefonomba azt a pár szót. Öt perc, sör? A válasz rövid, érzéseket nem vált ki belőlem. Ok.

Mikor kilépek az utcára, akkor tudatosul bennem, hogy bizony, most már esteledik. Fogalmam sincs milyen nap van, és hanyadika. Nem tudom, hogy elkezdődött-e már az iskola, vagy a munka. A fene tudja hol tartok az élet általános állomásaiban.

Valamikor valaki azt mondta, hogy az a példa, amit mutatok, hatással van a környezetemre. Nos, ha ez így van, akkor mindenki legalább egyszer elgondolkozik azon, hogy ki is ő valójában, és rájön, hogy az, amiért hajt, semmit nem jelent, mert amikor elér a halálhoz, akkor rádöbben, hogy az egésznek semmi értelme nem volt.

Na mindegy, a kedvenc kocsmám olyan képet festett, mint egy olyan kurva, aki egyszerre tud öreg lenni, és fiatal is. Szinte semmi nem változott, csak a törzsvendégek lettek mások, és az a díszszegély, amit én még nem is láttam, máris szakadozottan lógott a földre. Az élet nem változik. Folyamatos körforgás uralja az egész világot. Az új, holnap régi lesz, semmi sincs a jelenben.

Úgy éreztem, hogy másképpen kell a történethez hozzáfognom.

 

            A pulthoz lépve csak éppen felemeltem a kezem, máris elém raktak egy sört, és egy kávét. Úgy döntöttem, hogy felülök egy bárszékre, és jól felmérem a terepet. Mellkasomban a szívem lustán, és hidegen dobogott.

            Mellettem egy lány üldögélt egy pohár bor mellett. Egyáltalán nem illett a füstös kocsmák keretébe. Jól öltözött, ápolt, szőke, kék szemű, és magányos. Felfigyeltem rá. Néztem, ahogy borospoharának oldalán a pára megül, és ujjai begyével simogatja az üveget. Szája lassan elnyílt, és apró füstfelhő siklott ki rajta.

            Lehunytam a szemem. Valami megmozdult odabenn, de még nem döntöttem el, hogy az ösztön állata, vagy valami a szívemben. Bár lehet, hogy mindkettő egyszerre. A lány kérdőn rám nézett.

            Elmosolyodtam, és közben éreztem, hogyan veszi át a megszokott rutin a pillanatot. Elkezdtünk beszélgetni, de eközben láttam a szemében, hogy teljesen másra gondol, mint amit mond. Nálam sem volt ez másként. Miközben megtudtuk egymásról, hogy mit is csinál a való életben a kocsmázáson kívül. Néma párbeszéd játszódott le szemeink közt.

           

            Őszinte vagy?

            Megpróbálok. De kivel legyek az?

            Mondjuk velem. Szeretném.

            Én is. Csak elszoktam tőle. Megcsókolnálak.

            Én is. Csak úgy. Az érzés miatt. A csók miatt.

            Nem szabad erre gondolnunk. Még a végén kiderül, hogy némán beszélgetünk.

            Hogyan másképpen? A csend őszinte.

            És néma. A test is néma, mégis beszél. Érzem az illatod.

            Én nem érzem az illatokat. Az ízeket szeretem. Mindennek külön íze van. A vágynak is a szemedben.

            Milyen ízű?

            Nem tudom elmondani. Szívdobogás ízű. Vanília, száraz vörösbor, méz.

            Egyszer magamba akarom szívni minden illatod.

            Egyszer meg akarlak kóstolni. Hogy tudjam milyen íze van a szívednek, a testednek.

           

            Kedves beszélgetésünket, ami sosem hangzott el, félbeszakította egy sörszagú, önmagát igen megnyerőnek tartó, fiatal férfi. Rudi névre hallgatott. Állítólag. Én a bunkó baromarcú tulajdonnevet adtam volna neki. Semmi bajom nem volt vele. Csak vannak emberek akiktől ösztönösen irtózom. A lány megérintette a kezem, majd távozott a pulttól. Rudira néztem. Szánalmat éreztem, de valahogy izgalmat is. Kitört rajtam az állat.

            Kezem ökölbe szorult, és állcsúcson találtam Rudit. Nekiesett a mellette állónak. A verekedés kitört. Egy ember repült nekem. Hideg görcs a gyomromban. Tűz a szívemben. Forgolódó terem. Tompa ütések. Vér. Harc. Élet.

           

            Az aszfalt hideg volt. Nem bírtam tovább tartani magam. A hátamra fordultam, és kacagni kezdtem. Pillanatokig tartott csak, hiszen felrepedt ajkam, zúgó fejem, és sajgó oldalam figyelmeztetett, hogy nem illik nevetni a megvert emberen. Felültem hát, és nekitámaszkodtam a falnak. Valami megváltozott. Remekül éreztem magam.

 

 Így teszek hát:

 

-Az élet mit sem ér nélküle. – halk szomorú szavak voltak ezek a mindig erős férfi szájából. Kezében barna füstöt köhögött egy drága szivar, és lassan szürke porrá omlott. de ő nem figyelt erre. Szájában keserédes íze volt a konyaknak, régi sosemvolt csókok ízét idézve. Tűnődve állt a peronon. Az embertömeg iránytalan masszaként kavargott alakja körül, mégis egyedül érezte magát. Valahol az állomás előtt hagyta múltjának illatát, egy távozó nő alakjában. Most pedig tompán bujkált benne a kíváncsiság, hogy mi fog történni.

Valami kezdett alakot ölteni a távolban, ahol az elektromos vezetékek, és a szürke oszlopok talpát szürke emberek taposták. Valaki közeledett. Eldobta a szivart. Szomorúan nézett maga elé.

- Ő a jelen. – motyogta maga elé. Az elhatározás megszületett. A Nő a múlté lett. Ez a Nő a Jelen. Mosoly jelent meg az arcán, valami ősi férfi ösztönnek engedelmeskedve. A távolság megalkotta a közelgő hölgyet. Előrelépett, és megcsókolta.

- Ne haragudj, hogy késtem. – a lány hangja bűnbánóan hangzott, bár volt benne egy kis él, amit a fiatal férfi elengedett a füle mellett. A kihívás ma nem volt az étlapján. Mosollyal bocsátott meg.

- Már nem is reménykedtem. – Félmosolyra húzódott a szája, és megfogta a lány kezét. Az ernyedten simult erős tenyerébe. Akár egy halott madár. Kissé merev, hideg, és törékeny. Elindultak a vonat felé.

Itt az ideje, hogy hazatérjenek.

A férfi hátrapillantott a válla felett. A tömeg bicegve kavargott a bejáratnál. A legszélső ajtó kívülről egy lány nézett rá. ő pedig nem tehetett mást, lesütötte a szemét. Két éve most először nézett félre. Tudták. Mindketten ismerték a másik legrejtettebb gondolatait is. Egymáséi voltak. Egykor. Most máskor van. A férfi a mellette állóra nézett. A lány kifejezéstelen tekintettel meredt előre. Felszálltak a vonatra. Már senki sem állt a bejáratnál. A vonat elindult.

Az érkezőnek oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy mi történt a fiúval mióta nem találkozott vele. Tegnap még nem voltak falak közöttük. A férfi sorozatos, de mégsem erőszakos rohamokkal próbálta meghódítani őt, most pedig látszik valami fájdalom, és valami kérés a tekintetében, de ő nem tudta kiolvasni a jelentést. Falak. Mindig csak falak.

Kibámult az ablakon és hagyta, hogy a másik eleressze a kezét. Mint két idegen. Bár annyiban különböztek az idegenektől, hogy azok keresik a másik társaságát, vagy próbálják oldani a feszültséget. Az ülések között elsétált egy fiatal szőke lány. A férfi félig hunyt pillái alól nézte végig. A lány elpirult. Megremegett valami benne. Párja látta ezt. Megérezte a férfi dühöngő vágyát. Végigmérte. Azon semmi nem látszott, csupán szemének kékje lángolt. Ösztöneit vasmarokkal tartotta pórázon. Hím. Akármennyire civilizálódik is. A lány elmosolyodott. Ez így van rendjén. Valahol a tudata mélyén azonban tudta, hogy ha nem vigyáz, baj lehet még ebből.

 

 

 

A mappában található képek előnézete képek a kocsmák íráshoz

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.