Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Hazafelé

2009.12.03

Azt hiszem már régen volt, hogy szóhoz jutottam. Bár titkos levelekben néha életre keltem, és néha felbukkantam egy-két írásban, azért nem volt soha teljes. Akkor régen el kellett mennem, hiszen a füst és a köd nem fért bele abba a világba amit álmodóm magáénak hitt. Értem, hogy miért kellett távol lennem. Túl sok olyan emléket, és érzést őriztem, ami akkor fájdalmasan közelinek tűnt, és nem volt helye. Most újra szükség van rám. Mosoly dereng arcomon. Nem változtam túl sokat. Tény, hogy több lett rajtam a borosta, és több kocsmában fordultam meg, van olyan amit megbántam, és van olyan amit nem. A lényegen nem változtat. Itt vagyok. Mélyet szívok az esti városi levegőből, és nem törődöm semmivel. Dolgom van. Újra járnom kell az utcákat, és újra el kell merengenem azon, hogy milyen szélsőségesen reagálom le azokat a női mosolyokat, amelyek eljutnak hozzám. Vége a nyárnak. A bőrömön érzem. Otthon kellett hagynom a szandálom, és már nem elég a szakadt ing sem. Eljött az ősz. Szeretem ezt az évszakot, igazából mindegyiket szeretem. Már amikor vannak. Most szerencsém van. Teljes erőből tombol az ősz.

Sokat esik, és minden hajnalban nagy a köd. Amikor felkeltem nem volt sok kedvem semmihez. Ruháimat inkább megszokásból aggadtam magamra, és reméltem, hogy hellyel közzel sikerül eltakarnom mindenem. Amikor bezáródott az ajtó mögöttem, érdeklődve, és meglehetősen naívan pillantottam körül. Eléggé hihetelennek tűnt, hogy a szobámon kívül is létezik a világ, de az álom ködétől lassan szabadulva belesétáltam a valódi ködbe. Kicsit tanácstalan voltam, hogy merre induljak el, de segítségemre sietett belém rögzült szokásom, és azt vettem észre, hogy már nem is állok az ajtó előtt, hanem úton vagyok valamerre, egy pillanatra felrémlett bennem,hogy nem feltétlenül tudom, miért, és hova megyek, de aztán csak megvontam a vállam. Igazából mindegy volt, hogy hova jutok. Nem várt senki, és nem siettem sehova, ebből adódóan nem is késhettem el. Nem is lepődtem meg, amikor egyszercsak egy betonból, és parkokból épített téren találtam magam. A teret minden oldalról állandó autózúgás vette körül, füst és lakótelep. A sarkon megfakult cégér hirdeti egy kocsma létezését. Megvontam a vállam, és határozott léptekkel elindultam, hogy tiszteletemet tegyem a társadalmi élet örök körforgásában. Kicsit bántott, hogy nem ismerek, és nem is tudok olyan helyről, ahova önszántából ennyi ember jár. A bejáratot egy nyári terasz veszi körül, kifakult, összecsukott székek hirdetik a nyár emlékét. Az ajtó nyitva áll előttem, és tetején lassan füst gomolyog ki. Igen. Eldöntheted, hogy odabenn a poklot, vagy az eget találod. Rajtad múlik. Én nem döntök. Más úton járok. Mindenesetre betérek. Ahogy elállom az utat, a huzat rámteríti a távozó füstöt, hősies belépőm pillanatok alatt átalakul tapogatózássá, és csakis híres szerencsémnek köszönhetem, hogy nem toppanok be a személyzeti wcbe. A lassan felbukkanó pultot már határozottan ragadom meg. Helyet foglalok, és elfogadom a ház ajánlatát. Átszellemült mosollyal ölelem át a kezembe nyomott forralt boros bögrét.

Nos igen. Valahogy így indult új életem. MErt amint az első kortyok leértek, furcsa mámor vett erőt rajtam. Merengve néztem azt a fiatal párt aki nem messze tőlem, láthatóan elszakadva a valóságtól csak egymással foglalkoztak. Már majdnem elragadott a sárga irigysége, amikor véletlenül megpillantottam a férfi szemét. Annyira meglepődtem azon amit benne láttam, hogy teljes testtel a jelenet felé fordultam. Na igen, az vesse rám az első követ, aki nem lepődik meg azon, ha valakinek a szemében azt látja, ami már hetek óta a tükörből pillant vissza rá. Csendesen beszélgettek, és nekem volt időm szemügyre venni mindkettőjüket. Hát a hölgy meglehetősen megosztotta a véleményeket, az biztos. Én teljesen megértettem a fiatal férfi vonzalmát, de biztos vagyok benne, hogy társadalmunk színe java nem is vette volna észre. Nem volt cicababa, nem volt rajta atomsurranó, és bizony dekoltázsát is valószínűleg titkos báloknak tartogatta. Ettől függetlenül volt benne valami olyan kékvérűség ami az átlagos halandókat, mint amilyen én vagyok vonza, ahogy lepkét a fény. Szerencsém volt, már megelőztek, tehát nem kellett félnem, hogy oktondi lepkeként tűzben tűnök el hirtelen. A srácnak szívem szerint küldtem volna egy kupica pálinkát, de nem éreztem magam ilyen gonosznak. Tudom, hogy azzal olyan gátakat szabadítanék fel, amelyek világgá kürtölnék azt az illúziót amit felépített. Így még van esélye, hogy felfedezze a valóság réseit, és komolyabb sérülés nélkül megússza. Megcsóváltam a fejem, és ennek következtében egy másik társaságra esett a pillantásom, akik valamilyen számomra ismeretlen okból úgy döntöttek, hogy megmentik az emberiséget az alkoholtól és kíméltelen pusztítást rendeztek az égetett szeszek világában. Hősies dalokkal biztatták egymást, és társaságuk hölgytagjaiban percek alatt felfedezték a rég elveszett hercegnők távoli leszármazottjait. Őseikhez, és vérmérsékletükhöz hűen pedig megpróbálták a lányok kegyeit elnyerni. Mosolyogni kezdtem. Ezt a játékot már ismerem. Kedvem lett volna felkacagni, amikor a társaság egyik tagjára esett a pillantásom. A fiatal srác bár már jócskán felöntött a garatra, megpróbálta emberségét megtartani. Ahogy ült, tisztán látszott, hogy józan világában benne valóban folyhat valami az ősi kék vérből, de most csak valami halvány filozófiai gondolat volt benne, aminek semmi értelme nem volt, de legalább lekötötte annyira, hogy nem kezdett el a hozzá legközelebb eső hölgynek szerelmet vallani. Pedig látszott rajta, hogy lelkének bilincseit feszegeti a vágy, az ősi ösztön, és kevésen múlik, hogy nem tör ki rajta féktelen vulkánként, hogy megszégyenülten visszavonuljon. Hogy miért megszégyenülten? Nem tudom, biztos sikerrel járna, de az is tény, hogy kék vére nem hagyná nyugodni, és másnap a tükörben olyan arcot látna, amit a legkevésbé szeretne.

Tekintetem tovább vándorolt. A sarokban egy férfi üldögélt, szemei üvegesek, hűen tükrözve az előtte lévő asztal látványát. Valóságos művészi alkotás, üres sörösüvegekből, és felespoharakból. Lábánál kettétépett fénykép. Kezében csonkig égett cigaretta. Arcára árkokat vésett a jelen, és halvány árnyékot a bánat. Nem mozdult.

Vele szemben három lány múlatta idejét, és kacéran pillantgattak a hangos társaság felé, meg-megvillantva bájaikat, ami a legtöbb esetben hangos nevetés volt csupán . KÉnytelen voltam kérni egy újabb adag bort. Miután kiszolgáltak, valaki úgy döntött, hogy kedvesen hátbavereget. Miután kihevertem az első szívinfarktust, kíváncsi lettem, hogy ki szeretné a halálomat, és meglepve tapasztaltam, hogy egy régi ismerős áll előttem. Igaz, felszedett néhányszor tíz kilót, és alig látom a valódi arcát, de ettől függetlenül megörülök neki. Néhány perces gondolkodás után már a neve is rémlik. Ezen felbuzdulva, Sherlock Holmes-ot megszégyenítő logikával arra is rájövök, hogy honnan ismerem. Mikor éppen belelendülnék, újabb vendégek érkeznek, és elragadják őt tőlem. Tudja Isten. Nem is bánom. Visszafordulok a pulthoz, és elmélyedek a tükör látványában. Ahogy telik az idő, elmosódik körülöttem minden, és lassan felbukkan az utolsó pár hét minden története.

Valahol ott kezdődött, hogy vége lett a nyárnak......

 

Folytatás következik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.