Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Vágy

2019.02.14

Amikor beléptem az ajtón, még látni lehetett a szemközti falon a délutáni nap fényét. Szeretem ezeket a pillanatokat, hiszen azt jelzi, hogy szépen lassan újra a fény lesz az úr…vagy nem is tudom…ennyire tudatosan még sosem gondoltam át, hogy valóban ezért kedvelem-e, vagy csak azért, mert szeretem a fényt.

Lassan lepakolok az előszobában, gondosan ügyelve arra, nehogy egyensúlyozás közben felborítsak valami igazán fontosat. Gondolok itt az előszoba tükörre példának okáért. Volt már hogy elegáns sapkalevételem hatalmas csörgés követte, és csak reménykedni mertem, hogy nem valami ajándék váza esett áldozatul a kora esti munka utáni fáradtságnak. Zökkenő mentes az érkezés.

Nyitva hagyom az ajtót, mert hiába van még kicsit hűvös odakint, a felcsicsergő madárdal valami különleges melegséget csepegtet be, és jobban hallom így. Tudom hogy mosolygok, és magam is meglepődöm ezen. Leülök és nézegetem a fényeket, hallgatom az éneket. Nyugalom van. Béke. Harmónia. Nem gondolok az égvilágon semmire, csak létezem.

Aztán lassan besötétedik, és összeszedem magam. Bezárom az ajtót, és begyújtok a kandallóba. Szeretem ezt a tevékenységet. Szeretem a tűz illatát, a füst kedves kapkodását. A fák pattogását, mintha valami vidám legény pattogtatná az ujjait egy igen forró táncra készülve. Várom, hogy dübörgést halljak távolról. Amikor a tűz dübörög…akkor már jöhetnek a nagyobb hasábok. A meleg percek alatt önti el a szobát, és a lelkem.

Kimegyek a konyhába és készülődni kezdek. Kicsit izgatott vagyok. Remélem minden jól sikerül. A zöldségek hamar sercegni kezdenek, és a hús is ínycsiklandó illatot ereszt magából. Bort töltök egy pohárba, és megízlelem. Arcomra hamar pír ül ki, és magamban dúdolok valami sosem hallott dallamot.

Egy óra alatt minden a helyére kerül.

A vacsora kész. Ünneplőbe öltözött a lelkem, és az izzó parázs a kandallóban kacéran kacsint rám. Rámosolygok, hiszen ki látná, hogy milyen bizalmas viszony van közöttünk? Megterítek. A szép tányérokat veszem elő, és gondosan ellenőrzöm a villákat, késeket. Makulátlannak kell mindennek lennie. Ez most egy olyan nap. Kiszellőztetem a konyhát, és lassú tűzön hagyok mindent. Bort töltök ki, és meggyújtom a nappali közepén található oszlopgyertyákat.

Várok. Nem számít mennyi az idő, mert valami belül sokkal jobban jelzi, hogy közeledik. Halkan koppan a bejárati ajtó, majd huncut szellőcske rohan be, hogy megrángassa a gyertyák lángját, és orrom megtelik az illatával. Olyan, mint a virág a napfény, a hajnali pára, és egy pici sóhaj. Nekem ezek jutnak eszembe.

Felállok, és az előszobához megyek. Elmosolyodik mikor meglát, de tekintetében van valami kérdés. Aztán átnéz a vállam felett, és meglátja a gyertyákat. Visszfény gyullad abban a szempárban, amik egyszerre tudnak égig emelni és porig sújtani. Idelép hozzám, és ugyanúgy mint az első pillanatban, csak áll előttem, nem szól semmit, csak néz rám, én pedig fürdök abban a tekintetben.

Érzem a lélegzetét. Államat simítja végig, ütemesen mint lassú szívdobbanások. Felemeli a kezét, megsimogatja az arcom. Úgy néz belém, mintha a legmélyebb mélységig látna. Úgy is érzem magam. Nyitott könyv vagyok előtte. Egy kút, amin keresztül világokat láthat, és be is csukhatja, ha ehhez túl fáradt. Most viszont lemegy mélyre. Elsuhan a lelkem mellett, és illatával magával rántja a végtelenbe, amit ő maga teremtett.

Magamhoz húzom, érzem szíve dobbanását a mellkasomon, és hogy lélegzete hogy gyorsul fel karjaim alatt, magamba szívom csókját, ő pedig vesz belőlem lelket, és szívet, és én is belőle, így adunk egyszerre egymásnak mindent.

Lassan engedem el. Percek, pillanatok vagy órák telnek el. Ellép mellettem, és kezét a kezembe fúrja. Maga után húz. Letérdel a gyertyák elé, és látom hogyan lesz libabőrös a nyaka, mikor finoman végigsimítva a tarkóján keresztül a hajába túrok. Megkerülöm, és letérdelek én is vele szemben. Háromszögben a gyertyákkal. Ő a fények, meg én. Egy szót se szóltunk mióta hazaért, és az ő varázslata, de egyszer csak megindul ruhája a vállán lefelé, és én megbabonázva követem. Nem is értem, hogy lehet ennyi báj, ennyi vágy egyetlen mozdulatban. Miként kerít hatalmába, egyetlen sóhaj, ahogy kibújik belőle, és pirulva sütöm le a szemem, mikor felfelfedezem őt magát a ruha alatt. Van a meztelen bőrben valami ősi bujaság…elég egy apró részlet ami felgyújtja benned az ösztönt, az akaratot, hogy te ezt, itt és most akarod, úgy ahogy férfi csak nőt követelhet.

De a tekintetében hatalom van. A bennem feszülő vágy visszatorpan, és az erőtől telített mozdulat finom és becéző lesz. Ott vagyunk egymással szemben. Érzem bőrét a bőrömön. Ajkát az ajkamon, kezét a kezemben. Hagyom…hagy olvadjon tűzzé a szememben…és közben látom a szemét…ahogy ragyog, ahogy követel, ahogy taszít, ahogy akar, ahogy fátyolos lesz, ahogy felnevet…ugyanolyan mélységeket, mint amit ő emelt bennem..

Most csend van. Nyugalom. Harmónia. Hallgatom a kandalló duruzsolását. A parázs kacéran rám kacsint, és megígéri, hogy senkinek nem meséli el. Bólintok felé, de csak óvatosan nehogy felébresszem őt. Betakarom óvatosan, hagy pihenjen. Hosszú nap áll a háta mögött. Ha felriad, megkínálom vacsorával. Ma megünneplem őt. Meg a gyertyákat. A kandallót. Az életet.

Akár így is lehetne…de tányérok helyett csak egy van az asztalon, és a kanócok feketén kunkorodnak a táljaikon. A kandallóba még csak most gyújtok be, és az óra kattogása mutatja a múló időt. Mégis mosoly van az arcomon. Várok. Egyszer talán valóban nyílik az ajtó. Az is, ami a szívemen van, és az is, ami a nappalira néz. Valentin napon.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Camilla - Budapest

2019.02.15 09:05

Lehet, hogy valaki pont így vár rád most is... Vagy éppen elindult...

István - Re: Budapest

2019.02.17 05:07

Ez a szép benne. :) Bármi lehet.