Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Mama

2018.11.27

Az elmúlt hetekben százszor eszembe jutott. Érdekes. Minél több idő telik el, annál többször érzem, hogy itt van mellettem, és figyel rám.

Egy kis faluban születtem a hegyekben. A ház, ami bölcsőmet ringatta, a legöregebb ház volt a faluban. A falak vastagok voltak, és melegek. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy édesapám a konyhában lévő kályhába úgy befűtött, hogy a falak szinte izzadtak. Két szoba volt a miénk. Az egyikben aludtunk, a másik pedig mindenes volt. Kevés emlékem van erről az időszakról, de ami van, az igazi kincs. A kertben állt egy vén diófa. Vonzotta a madarakat. Egyszer édesanyám suttogva szólt nekem, hogy nézzek ki, de legyek csendben, nehogy elriasszam őket. Tél volt, tisztán lehetett látni az ágakon csendben pihenő fekete madarakat. Hollók. Persze lehet, hogy csak termetes fekete varjak voltak, de azért volt benne valami igazán ünnepélyes.

Szerettem azt a házat. Az elém terülő látványt a szoba ablakból. De van, amit sokkal jobban szerettem. Azt, hogy a mindenes szobából át lehetett menni mamához. Ha kiléptél tőlünk, akkor jobbra volt a konyha. Ez volt a ház közepe. Valamikor azt tanultam, hogy a magyar hagyományokban a világ közepe, a világtengely jelképe, a tűzhely. Lehet mama erről tudatosan nem tudott, de képes volt megteremteni. Egy hordozható cserépkályha adta a meleget hideg napokon, és a falnak tolva volt az asztal, aminek mindkét oldalán egy szék, becses nevén hokedli állt. A jobb oldali volt mama helye. Ha átmentem, és beszélgettünk, akkor mindig ott ült. Az én helyem tőle kissé jobbra, és szemben a konyhaszekrény előtt egy kis székecske, stoki volt. Sokat üldögéltem ott. Néha csak néztem a linóleum fekete fehér mintáit, ami gyermeki képzeletem előtt ezer féle mintát formált. Szerettem ott lenni. Mama sokszor almát hámozott, és a héját a kályha vaslapjára tette, hogy jó illat legyen. Akkor ott én szerintem észre se vettem, ahogy azt sem, hogy milyen jó illata is van annak a kis barna meleg kuckónak. Láttam izzani az ajtó keretét, és megnyugtató hangulata volt. Akkor fel se tűnt.

Mamának mindig volt ideje rám. Édesapámra is, aki rengeteget dolgozott. Édesanyámra is, aki meg velünk volt, és teremtett otthont a semmiből. Ha leültem egy kicsit nála akkor mindig megkérdezte mi újság velem. Pedig ott laktam három méterre tőle. Én pedig meséltem neki. Kis képzeletem kis világát, és sohase szakított félbe. Meséltem a szarvasokról, az óvodáról, játékokról, a kertről, és mindenről amiről eszembe jutott. Ő pedig figyelt rám. Most is látom magam előtt, hogy nem mosolyog rajtam a gyermeken, hanem figyel. Tényleg érdekli amit mondok. Nem számít, hogy valóság, vagy csupán ábránd, mert én mondom. Biztos vagyok benne, hogy így ült ott, akkor is, amikor testvéreim, vagy szüleim üldögéltek a stokin.

Emlékszem mennyit játszottunk társasjátékot. Amúgy én nem szeretek társasozni, mert túl erős a versenyszellem bennem, és ritkán tudok jól veszíteni. De  vele jó volt, pedig ott se nyertem mindig, sőt… mégsem éreztem hogy vesztettem volna. Nem tudom hogy csinálta. Azt hallottam hogy más nagymamák sütnek főznek, és ezt ő is megtette. Azóta sem ettem olyan finom sütiket, mint amit ő csinált. Ma már tudom, hogy általában odaégett a tészta. Hogy beleragadt a Népszabadság egy két fecnije amit sütőpapírként használt. Nekem akkor is isteni ízük volt. Olyan jó szívvel adta. Gyerekként pedig csak magadba szívod, és nem is érted ezt, csak érzed. Szép lassan nőttem fel, és az öreg házból átköltöztünk az új házba. Édesapámék építették a két kezükkel. Évek alatt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy pár méterrel arrébb mentünk, így mamához menni külön élmény volt. Átszaladni a kis ösvényen, vagy ha apáék nem látják átvetni magunkat a kerítésen, és úgy futni. Majd mikor megérkezel a konyhához, hallod, hogy mama kiszól, töröld meg a lábad, és jöhetsz. Volt ebben valami boldogság. A legszebb emlékeim a karácsonyok voltak. Pontosítok. A szentesték. Manapság sokszor panaszkodunk, hogy már nem olyan, már nincs hó, meg semmi sincs. Pedig mindennel rendelkezünk ami egy igazi ünnephez kell. Képzeljétek el, hogy nálunk a karácsonyok éveken keresztül ugyanúgy zajlottak, mégis imádtunk. Szenteste napján korán keltünk. Olyan izgatottak voltunk, hogy alig fértünk a bőrünkbe. Aztán jött a fa öltöztetése. Nem az volt a lényeg, hogy gyorsan meglegyünk, hanem hogy közösen csináljuk. Persze gyerekként szinte biztosan összevesztünk valamin a testvéreimmel. Aztán lementünk mamához, és ott is fát öltöztettünk, bár abban a műveletben a bejglinek kicsit erőteljesebb szerepe volt úgy érzem. Aztán este közösen énekeltünk a fa mellett. A szüleim, a testvéreim, mama és a lánya Aranka. Ez volt a boldogság.

Ahogy az idő telt egyre idősebb lettem, és egyre több komolyabb beszélgetés volt mama és köztem. Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. Én már nem ott laktam, és megleptem azzal, hogy felmentem hozzá. Azóta is ott a bűntudat, hogy nem tettem meg többször. Gyerek voltam. Fel se tudtam mérni, milyen fontos lenne neki. Szóval betoppantam hozzá, és elsírta magát örömében. Majd kiült a konyhába, és ugyanúgy hallgatott, hogyan mondok el mindent, ami velem történt akkoriban. Utána nem találkoztunk többet. Vagy nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Érettségiztem mikor meghalt. Az járt a fejemben, amit egyszer egy beszélgetésünkkor mondott. Azt szerette volna, ha táncolhat az unokái esküvőjén. Amikor öcsémék lakodalmán álltam, ez mindkettőjük esetén eszembe jutott. Táncoltam mama helyetted is.

Most pedig itt dédelgetem az örökséged, amit tőled kaptam, és fel sem fogtam mekkora kincs. Van egy kis házam. Még nem futkosnak gyerekek az udvaron, de a kandallóban ott a vörös meleg, és bárki érkezik, én figyelek. Hallgatom. Édesapám, édesanyám. A barátaim. Tényleg érdekel, mit mondanak. És ilyenkor, egy picit itt van velem mama. Érzem, hogy mosolyog. Érzem, hogy hiányzik. Húsz éve ment el, de sosem lesz távol. Amíg élek, és amíg tüzet rakok a kandallóban, újra és újra megjelenik. Mert akkor gyerekkoromban nem tudtam. Most már tudom, hogy a tűzhely illata az ő szeretete. Ezt pedig nagyon szeretem.

Ez az én nagymamám öröksége. Nyugodjon békében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Morvayné Pataki Andrea - 2344 Dömsöd József Attila utca

2018.12.02 05:22

Nagyon szép, szívhez szóló írás! Mintha az én Nagyikámról szólna!

István - Re: 2344 Dömsöd József Attila utca

2018.12.05 12:19

Nagyon örülök, ha felidézhettem! :) Végtelen nagy szeretet amit képviselt, és azt gondolom, hogy mindenki saját nagymamája is ezen a "szemüvegen" keresztül látható.