Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kezdetben

2008.08.06

A kezdetben volt a Semmi, és a Minden. Ketten léteztek, és egyben nem. Aztán megtörtént az élet. Az élet halált nevelt, és fényt hozott. Ahová a fény esett, megjelentek az árnyékok. Egy ilyen árnyékból születettem én.

Ezredévek teltek és még mindig nem volt vége a kezdetnek. Az égbolt, és a tenger elborított mindent. Egyformák voltak, mint a szeretők, akik örökké egymásnak élnek. Tükörképek voltak, és soha nem hazudtak a másiknak. Ha figyeltem őket mindig szomorúan boldog voltam. Aztán egy napon megláttam a Napot.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Az időnek itt nincs jelentősége. Akkor tűz született az égbolt, és a víz nászából. Ahol testük egyé vált, egyszer csak izzó fehér fénycsóva hasított keresztül minden létezőt. Tövében bömbölő mélyvörös izzás kélt, és tűzvörös lángok csaptak az ég felhőire, és a tenger habjaira. Sírt az ég, a tenger fehér fátylat nyújtott felé, hogy könnyeit felitassa.

Együtt zokogott minden. Én is sírtam. Egyedül. Magányosan. Elbújtam egy hullám habja mögött, és ekkor éreztem, hogy érzek. Először. Szenvedtem, és a fájdalom mély volt. Tengermély. A napra néztem. Tudtam mit adott. Először éreztem milyen a Szenvedély.

Minden zúgott, és harsogott. A mindenség is zokogott. A nap magasra emelkedett, és csodálkozott. Egyedül volt. Ekkor tüzéből rőt nyilakat formázott, és a semmibe vágta őket. Ebből születtek a csillagok. A nap harcolt. A létező semmiből valamit formált. Fényt adott. A tenger, az égbolt, a felhők, és az árnyékok nem értettük őt. Csak néztünk, és életünkben először félni kezdtünk.

Akkor a víz hullámai megcsókolták az eget, és a csókból ifjú lány született. Ezüst fénye végigsimított a habokon. Majd alázatos arcát a nap felé emelte. A nap tüze fehér lett, majd mélyvörös. A lány mosolya együtt változott a nap arcával. Keresni kezdték egymást, és elhagytak minket. Mindent sötétség borított be.

Csak az ég felett csillogtak a csillagok. Fényüket a nap adta, de arcukat a Hold anyja. Nem voltunk egyedül. Minden csendes, és nyugodt lett. Elaludtam a hullámok felett.

Ébresztőmet egy hang törte meg. Zöld élet született. Rácsodálkoztak a semmik és a mindenek. Én is megnéztem. Mindenki sóhajtva csendben lett. Ekkor jött a nap, és tüzéből egy kicsit a zöld magba vetett. Az nőni, énekelni kezdett. A vízbe gyökeret eresztett, és gyökerei között föld született. A mélybe küldte a tüzet, hogy örök életet adjon a helynek, ahol megszületett. Így lett a Föld.

Másnap nem hittem fülemnek, suttogás keltett. Levelek táncoltak széltáncot, amit a hullámok keltettek. A levelekből színek születtek. Nem tudtuk, hogy miként hívjuk őket. A nap világa, adta az ötletet, hívjuk virágnak mindet. Megszülettek, a gyümölcsök, a magok, és egyre több föld jelent meg a víz felett. Átváltoztak, és kedves anyaként táplálták gyermekeiket, a növényeket. Ők adták ezt a nevet.

Olyan sokan voltak. Nem tudtam aludni tőlük. Megpróbáltam beszélni a fénnyel, hogy segítsen elaltatni őket, ő pedig beszélt atyjával a nappal. A nap nyilát a vízbe dobta, abban pedig mozgó élet keletkezett. Ezüst szerelmének ajándékul, ezüsthátú halak, kiknek nem volt szava, csak karcsú ezüst nyíl teste. A halak a növényekhez mentek, hogy aludjanak, de néhányak a földön maradtak, és járni kezdtek. Változtak, mint a tenger habjai, anyjuk a növény pedig táplálta őket. Nem győztem csodálkozni. Pár ezredév, és minden megváltozott. Én pedig még mindig magányos vagyok.

Amikor a nap visszajött a földre, elbújtam. Láttam, hogy anyám az árnyék is ezt teszi. Vele ellentétben azért én leselkedtem. Láttam a napot a földbe nyúlni, és abból új alakot kiemelni. Csodájára járt a mindenség, csak a semmit nem érdekelte. Az új teremtmény vízből, növényből, állatból, tűzből, földből, és szélből volt. Nem csinált semmit, csak létezett. Ő volt az első akihez a nap a Holdon kívül hozzáért. Semmi nem aludt azon az éjszakán. Aztán reggel, amikor a nap visszatért, a teremtmény megmozdult. Testében forogni kezdett a víz, és megszilárdult a föld. Szemében tűz jelent meg, száján ki és bejárt a levegő. Felnézett az égre. Onnan apja a nap nézett vissza rá. Aznap a teremtmény evett. Ivott. Lélegzett. Estére szomorú lett. Egész nap csak elvett. Ekkor megszólalt.

        Élet. –

Adott, és ettől megnyugodott. Megszületett a Hang.

            Másnap reggel elindult és nevet adott mindennek. A Hang által megszülettünk. Csak én nem, mert elbújtam előle. Nem tudom miért, de féltem tőle. Este köré gyűlt minden. Hallgattuk a mesét, ami rólunk szólt, és csodálkozva néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy mások vagyunk. Különbözünk. Ő mondta. Senki nem hitt neki.

            Másnapra eltűnt. Nem látta senki, még apja a nap sem. Nekünk hiányzott. Halál. Most találkozott vele a minden először. A nap újra a földbe nyúlt, és két teremtményt emelt ki. Tudtuk mi fog történni. De nem úgy lett. Vigyáztak egymásra, de ők teljesen egyformák voltak. A semmi, és a minden elcsodálkozott. Ez először fordult elő. Most már tudtuk, hogy a kezdetnek még nincs vége.

            A teremtmények új alakokat formáltak. Együtt csinálták, egy titkos kertben. Amikor harmadnapon elősétáltak a kertből elégedettek voltak, és megváltoztak. Egyikük olyan lett, mint egy csillag, a másik pedig, mint az űr. Kezet fogtak, és elrepültek a végtelenbe. Így született az Egyensúly.

            A kertből pedig előjött két csodálatos alak. Úgy hívták magukat, hogy Férfi, és Nő. Bennük volt az egész világ. Csak láthatóan láthatatlanul. Minden szót a Hangon ismertek. Egyedül ők. Akik azt mondták, hogy Emberek.

            Engem is észrevettek. Nem tudtam elbújni előlük. Félve fogtam meg a kezüket. Elvezettek egy titkos kertbe. A fákon különös virágok, és gyümölcsök nőttek. Ők úgy hívták, Történetek.

 

A bűn

 

            Sokáig ültem, és figyeltem a fákat. Meséltek ezer, és ezer órákat. Elmondták, hogy a mindeneken túl, amikor még csak a minden volt és a semmi, álmodtak a bűnök. Álmodtak azokról, akikben megfogalmazódhatnak, akik elhiszik, hogy vannak. Ekkor eljött az ember. Az a fa, ami az ember történetének gyümölcseit érlelte, hűsítően borult homlokomra. Láttam a képeket, s láttam ezredéveket. Hallottam háborúk zaját, gyermekek sírását. Láttam a sötétséget, és láttam a fényt. Aranykort, ezüstöt, és a hősök korát.

            Meséket énekeltek az ember fiai, és lányai sok milliónak adtak életet. Emlékeik a Hangon terjedtek, de szavaik emberöltőkkel változtak, és tűntek csak meséknek. Figyeltem, mert az egyetlen voltam, aki minden gyümölcsöt hallhatott. S láttam a bűn születését.

            Amikor az ember elhagyta a titkok kertjét, az állatok és a növények megsiratták őket. Könnyeiket felszedte a nap, és a hold is csak mosolygott. Megígérték, hogy velük lesznek, addig, amíg vége nem lesz a kezdetnek. Mindenki megnyugodott. Én mégis utánuk mentem.

            Követtem útjukat a végtelenben, ahol csak a homok, és a szél lakott. Láttam őket összebújni, csendben szavak nélkül szólni. Már alig emlékeztek, hogy mikor néztek fel a napra, vagy mikor mosolyogtak a holdra. Még engem sem láttak. Én pedig remegve meséltem a homokbuckáknak.

            A hajnali pára volt az italuk, és ők ittak. Aztán megcsókolták egymást. Mindketten forrásai voltak az életnek, ezért egymásból ettek. Majd harmadnapon megszületett első fiuk, aki három napig csak anyatejet ivott. Nem ismerte a hangot. Olyan volt, mint az első, aki hatodnapon a napba nézett. Csodálva figyelt engem, mindent látott egyszerre, és semmit sem. Ha a férfi és a nő nem figyelt, odaosontam hozzá, és csodás álmokat meséltem álmainak. Elmondtam a bűnöket, és a történeteket. A fiú megértette. Harmadnapon megcsókolta szüleit és útra kelt. Követtem.

            Elhagytuk a sivatag földjét, és úttalan erdőben vágtunk át. Én átmeséltem neki minden éjszakát. Aztán egy tisztáshoz értünk, hol hófehér szarvas játszott egy hófehér lóval. Az ifjú kergetni kezdte őket, azok pedig szélvészként vágtattak előtte. Még soha nem láttam ilyen csodálatos állatokat. A hegyekbe vezettek minket, ahol egy meredélyen a szarvas toppantott egyet, és fehér madárrá változott, felrepült az égboltra. Az ifjú elérte a lovat, és hátára pattanva vágtatott tova.

            Éjszaka közel voltunk a csillagokhoz. Azok halkan csillogtak nekünk, és elmesélték az ifjúnak a teremtés napjait. A tűzből születés pillanatait. Én sírtam. Annyira csodálatos volt. Az ifjú pedig felállt a legmagasabb sziklaoromra, és nagyapja hagyatékát, tűznyilakat idézett le oda. Lelkéből életet lehelt beléjük, és ezer férfi szemébe adott leheletet. A férfiak megértették. Elindultak, hogy párt találjanak. S hírét vigyék az ember királyának. Az ifjú megöregedett. Én mellette maradtam, mert látott, és ezzel elnyerte szeretetemet. Háromszáz év telt el nyomtalanul, míg egy napon a férfiak apja így szólt hozzám.

            - Menj kedves barátom, kutasd fel fiaimat, és meséld el nekik halálomat. A testem táplálja a hegyek örök földjét, hogy szemeik a hegyek ormában az én lelkem tüzét leljék. Add át ezt minden férfinak, hogy a nap útján mindig járhassanak, és tanítsd meg nekik, hogy egyedül csak vándorló madarak, kik fészküket nem lelvén, céltalanul bolyonganak. Keressék meg a Föld, és a Hold anyját, és kérjék áldását. -

            Így szólt, majd a kezembe adta lelkét, én pedig emeltem neki örök, és elpusztíthatatlan szentélyt. Háromszor néztem végig a nap felkeltét, háromszor figyeltem a hold keringését. Néztem keletre, néztem nyugatra, szívem elindult északra, lelkem délre. Bejártam a világot, az első férfiakat keresgélve. Megleltem mind, és csodálkozásom komorsággá változott, mert láttam öreg gyökértelen fákat, és tudtam, hogy ők nem láthatják soha az én hazámat. Nem hallották szavam, akárhogy is ordítottam.

            Harmadnapon három férfi jött elém. Nem bújtam sehova. Reménytelenségem szilárd volt, és ostoba. Ők megálltak, és fejet hajtottak, kérték szavam, adjam hírét apjuknak. Én pedig elmondtam az utolsó szóig mindent, amit az elsőszülött rám hagyott. Könnyes szemmel hallgatták, végül szavukat adták, hogy úgy tesznek, ahogy atyjuk kívánta. Megkeresték a Hold, és a Föld anyját, és hozzá fohászkodtak. Gyökeret kértek, ő pedig megnyugtatta őket.

 - A gyökereket nem kell látni - mondta a bölcs asszony – elég, ha tudjátok, hogy vannak, a leányok már nagyon régen várnak rátok. De ne feledjétek, testük minden holddal megújul, hogy gyökereitek forrásai lehessenek. Tartsátok őket tiszteletben ezért, és háromszor három hónap múlva új fát nevelhettek. -

A férfiak letérdeltek a Föld, és a Hold anyja előtt, és könnyeikkel áldoztak neki. Ahová cseppjeik hulltak, fiatal csodaszép asszonyok bújtak elő, és ölelték át szeretettel őket. A férfiak szétváltak, hogy kertjeik egymás mellett lehessenek, fiaik és lányaik egymás mellett élhessenek.

Kertjeik pedig nőttek, terebélyesedtek. Telkeiken béke és nyugalom lebegett. De az első férfiakból egy gyökértelen fa megirigyelte a három férfi nemzetségét, és a húshoz fohászkodott segítségért.

Aznap éjszaka hallottam üvölteni a semmit. Az ezredévek óta pihenő álmok a bűnök végre felébredhettek. Gyökértelen fa húsa szólította őket, torz teremtésre, torz életre. Aznap éjszaka megszülettek.

A férfi elrabolta a lányokból a szépeket, és húsával fakasztott méhükben életet. A nők sírtak. Sírtam én is, mert ezzel az éjszakával végleg láthatatlan lettem az ember fiai, és lányai előtt, és végig kellett néznem, hogy a kerteknek magva szakad, mert a húsból új fenevad született Az első ember, aki állatot evett. Ölt, gyilkolt, kegyetlenkedett. Apja örökségével nemzett, új és új kerteket. De ezek inkább voltak aklok, ahol veszélyes vadállatok tanyáztak, akik éjjel sosem volt isteneket imádtak.

Egyedül a nők tartották meg anyjuk emlékét, de titkolták minden férfi előtt, mert nem maradt más nekik, csak ez a szentség. Így történt, hogy egy napon nem tudta a férfi, hogy mit gondol a nő, és ez így maradt.

Nemzetségek születtek, a bűnnek új és új formában adva életet. Nem hittem el, hogy mindez ily gyorsan terjed, alig pár száz év, és a világ veszettségtől terhes. A Hangot már csak alig egy-két ember ismerte, amikor a hegyekből előjött egy vén remete.

Csendes volt, mint a tavaszi virág, és szelíd, mint a nyári szellő. Magához intette a legfőbb bűnösöket, és mesélt nekik. Egy cseresznyefáról. A bűnösök mind megtértek. Szomorúan végignéztek a világon, a háborúkon, a síkságokon. Majd követték a remetét, és elmentek a hegyekbe, hogy ők legyenek a Szerzetesek. A Hanggal tudók, az Isten közeliek.

Távozásukkor döbbent volt a világ, így lett népekből szántóvető, favágó, és király. Országok születtek, akik a volt királyok visszatértét várták. És ezredév múlva, mikor emlékük már porba hullt, visszatértek a pátriárkák. Nem kértek hatalmat, csak egy helyet a királyok háta mögött, hogy védjék őket a bűnöktől, amit ősüktől örököltek.

S eljöttek a nyugodt évek, egyesült a világ, és létrejött a legnagyobb királyság. Az egyetlen földön, ahol elfért, tengerekkel körülvett zöld nyakék. Dal, és zene szállt a levegőben, tornyok emelkedtek csillogón a nap felé. Fák zöldelltek az udvarokon. Nem volt szegénység, és nem volt gazdagság. Mindenki az volt, ami a világ, amikor megszületett.

A helyet úgy hívták: Édenkert.

 

A változás

 

Ismertem egy nagy tudóst a királyságban. Az emberek Szent Öregnek hívták. Övé volt a legszebb kert a városban, naphosszat hallgatott, és nézte a köveket, a virágok növekedését, a madarak csiripelését. Én is nála laktam. Kis kertjének, kis tavában, a hullámok közt megbújtam. Eljött egy reggel, amikor az egyik fa hullajtani kezdte leveleit. A Szent Öreg csodálkozva nézte. Most köszöntött ősz először a vidékre. Ezernyi szín, s milliónyi új hang volt a kezdete az új végnek és az új változásnak. Amikor a nap delelőre hágott, a kertbe jöttek a pátriárkák, és szavaikkal a változás szelét hozták. Az öreg bölcs meghallgatta őket, majd szentélyébe kísérte mindegyiküket. Soha többé elő nem jöttek.

Pár nap telt el, mikor az országot először érte a Nagy Hideg. Északról fagyot hozott. S nyomában megfagyott virágok aludták téli álmukat. Az emberek a házakra ajtót, ablakot szereltek, és elzárták magukat a többi családtól. Mindegyiküknek a háza lett a világ közepe, és megerősödött a család szentsége. De mikor tavasszal előjöttek, nem értették egymást. Mindegyikük más, és más nyelvet beszélt, s mondanivalójukat végig értetlenség kísért. Elhagyták hát a szent várost, hogy családjaikkal új helyre menjenek, új országot telepítsenek. Voltak, akik a hegyek felé vetették útjukat, voltak kik a sivatagban lelték meg otthonukat. Megváltozott szemük, és bőrük színe, testük, szokásaik a másiktól fallal lett körülvéve.

Egy nép, akit a nagy király vezetett, útjába sok ezer szenvedés esett. Őket követtem, s segítettem, mert vérükben ott volt atyám tüze, a hold mosolya, és a három férfi öröksége. Egyszer a sivatagban egy hideg éjszakán, fohászkodni kezdtek a mindenek urához, és tudtam, hogy atyám a fény meghallotta őket. Erőt adott nekem, hogy melegítsem ezt a nemzedéket. Én pedig izzó lángoszloppá változtam, és hívtam, védtem őket.

Elindultunk hát az ember útján, ami újra visszavezet minket a nagy nyugalomhoz, és békességhez. Utunkat ezer mord férfi zárta, és a nép könyörgéséből így lett ezernyi könny, a világ megtisztítására. Ez volt az első Özönvíz.

A legelső vízcseppből született, a későbbi emberek anyja, ki bárkáját saját testéből faragta.

            Elvitte az életet egy messzi partra. Ott sokáig nézte kertjét, csendben ringatózva, várva, hogy gyermekei termékeny virággá alakulva, kertté váljanak, és a mindenségnek könny áldozatot hozzanak. Aztán egy napon, a Hold megszólította.

            - Kelj fel lányom a tenger habjaiból, és nyújtsd két karodat felém, én magamhoz emellek, és termékenységed hozza el a világnak az örök bölcsességet. Fiadból, lányaidból dicső nép lesz, kinek sorsa a szív, és szivárvány útján vezet. Addig majd telnek az évezredek, és lassan mindent újra építenek. Jer, hát a hold ösvényén lányom, és hallgasd éneküket. -

            Az anya meghallotta, és a szó az ő lelkét tengermélyen meghatotta. Könnyeivel megöntözte őket, és lányainak vizet adott, hogy a kis növényeket abban neveljék, öleljék, és etessék. Ők ezt az ajándékot testükbe fogadták, és szívük alá zárták. Így lett a születés előtt a teremtés csodája, minden emberben háromszor, három hónapig újra megírva.

            A kert pedig nőtt és növekedett. Számuk százról ezerre, ezerről tízezerre emelkedett. Ekkor szólt a legidősebb fiú, ki azóta agg öregember lett. – Fogjátok meg egymás kezét gyermekeim. Érezzétek, hogy aki mellett álltok, ugyanaz, mint a ti kezetek. Nem vagytok mások, csak másmilyenek. Szívetek egyszerre dobban, és egyszerre látjátok meg a reggeleket. Most utoljára fogtok így mindenkivel kezet, mert holnap nagy út vár rátok, hogy megtaláljátok örök hazátok, ott ahol a világ született. – A gyermekek sírtak, és könyörögtek. Nem akartak elválni, szerették egymást, apáikat, nagyapáikat. Csak az öregek mosolyogtak, könnyes szemmel. Mert ők még emlékeztek az áldozatra, hogy vizet kell adni minden nagy útra. A legidősebbek egy kis kertben gyűltek össze, egy virágzó barackfa mellett. Nem szóltak, nem bólogattak, csak vártak.

            Tudták, hogy eljön az idő, mikor a földből hegyek nőnek, patakok fakadnak, és a világ ezernyi arcra születik. Éjfél volt. A város szíve egyszerre dobbant, és az egész világ válaszolt rá.

            Megremegtek az árnyékok, és új életre keltek. Földből föld lett, vízből víz, tűzből tűz, szélből szél. Akkor kezdődött minden. A világ megremegett, és vajúdó asszony nyögésével tüzet eresztett. A nap, és a hold messze fenn vigyázott, én sírtam egyedül, mert minden megváltozott. Égig érő hegyek nőttek, forrásokból tengerek fakadtak, virágokból fák lettek, és láttam a napot sírni. Könnyei a földre hulltak, és ott városok születtek, égő bélyegek, ragyogó, szikrázó aranytengerek. A hold óvón betakarta őket, rájuk földet eresztett, hogy a városok meg ne sérüljenek. Azok pedig gyökeret növesztettek, hogy gyökereik a hegyek megkövesedett virágaként apjuk elé, a napvilágra kerüljenek.

            Ekkor döntöttem úgy, hogy megpihenni visszamegyek a hegyek szentélyébe, ahol barátom álmodja örök álmát, a férfiak útját. És csodáltam az új világot. Zöldellő mezők, virágzó erdők, kékszemű emberek. Barna bőrű ifjak, és galambősz öregek. És senki nem látott, vagy hallott. Már lassan ezer éve nem hallottam a Hangot. Láttam, ahogy a Nép útra kel, hogy meglelje a hazát, és hogy elkezdje évezredes utazását.

 

 

Az érintés

            A hegyek között zúgó patakot, és új köveket találtam. Mindegyik susogott, és fecsegett, mintha eddig nem beszélt volna eleget. A távoli erdőkből idáig hallatszott a fák éneke, a széllel való örök ölelésének gyönyöre. Jó volt itt lenni. Leültem pihenni. Csak egy kicsit magas, kicsit nagy kőre, hogy nézhessem a világot, és figyeljem, meghalljam a Hangot. Úgy szomjaztam, mint az első emberpár, de rajtam nem csillog a harmat, ha hajnalban megnyitom ajkamat.

            És ekkor csengő virágének. Lobot vetett szívemben egy Hang. Életet, és lélegzetet dalolt. Eltévedt madár volt, egy sokkal későbbi korból, álom a múltból. A jövő elképzelhetetlen messzeségéből. Kereste párját, és kívánságát énekelte bele a napba, a holdba, az égbe, a mezőkbe, a semmibe, és a mindenségbe.

            Futni kezdtem, úgy ahogy sosem futottam, láttam, úgy ahogy sosem néztem, hallottam, de azt, mit meghallani nem lehet, és éreztem, éreztem az érzelmeket. Kacagtam, pedig kacagva futni nem lehetett. Repültem, pedig szárnyam sosem nőhetett, és víz alatt voltam, pedig úszni sosem tudtam. Ekkor értem mellé az égbe. A hegyek rejtekébe, egy kék tisztás közepébe. Ott ült, és rám nézett. Még soha nem láttam szemekben ilyen mélységet. Egyszerre volt apja, és fia az egész emberségnek. Megfogta kezemet, és megcsókolta fejemet. Kósza tincseimet egyenként rendezte sorba. Szomorúan, vidáman mosolyogva. Majd maga mellé ültetett. Megszólalt és szívem reszketni kezdett. Csak a Hangon mesélt, a kezdetről, és mindenről. Az életről, a halálról. Elmondta, úgy ahogy volt, az egész világot, és szerelmet vallott.

            Mesélt a nőről, és a férfiról, és a közöttük lévő életről. Miként születnek mozdulatok, életek, érzelmek egy érintésből.

            Elmondta, és én láttam, hogy a találkozások meg vannak írva az érintésekben. Írott jelek a lélekben, és a szívben, a szavakban, és a figyelemben. Mert megérinteni a bűn születése óta csak a hússal lehetett, és én hiányoltam, nagyon hiányoltam az érintéseket. Most megérthettem, hogy amikor a Hang szól, megérinti valami a szíveket, a szellemet, és megindítja a test templomának imáit, a magától adott fényt, a szeretet, a hitet, mindent, amit a szív által meg lehet.

            Láttam, hogyan izzad az ember vízáldozatot érzelmeinek, az élet érintéseinek. Hogyan ad a férfi nőnek, és a nő hogyan fogadja, magába a szent életet. Ők akkor még nem látják a gyermeket, ami áldozatukból a jövőben megszületett. Mert a gyermek olyan, mint én, ki a Hangot nem hallja, eljövendő gyermekét sem láthatja.

            És láttam embereket, akik mesélnek ezekről az embereknek. Azok hallgatják, mint mesét, és szent éneket. Érzik, hogy valami megérinti őket, pedig a Hangot hallják, és azt meghallani, meglátni nem lehet.

            Én pedig hallgattam Őt. Az örök meglévőt, a mesélőt, a gyermeket, és felismertem benne, a fehér szarvast, amiből madár lett. Fejemet ölébe hajtottam, és csak hallgattam, ittam a Hangot, az pedig álomba vezetett.

            Az álomban pedig egy ember megérintett. Éreztem, ahogy a világon egyszerre milyen sok az érintés, és egyszerre érintettek meg. Borzongtam, és nagyon jól esett. Én, aki még sosem beszélhetett, nem ölelhetett, nem énekelhetett. Megköszöntem az embereknek, hogy élnek, és lélegeznek. Lélegzetükkel pedig állandóan tisztítják lelküket. Ők akkor hallottak engem, tudom. Majd elsüllyedtem valami puha melegségbe. Azt hiszem a bölcs szeretetébe.

            Hajnalban a harmat ébresztett. A bölcs nem volt sehol, de ajkamon hűvös csókként harmat remegett. Könnyel áldoztam az ajándéknak, és tudom, hogy életemnél is fontosabbak a reggelek amikor, ha csak egy pillanatra is, de érintést érezhetek.

           

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.