Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kép a tükörben

2009.11.22

Kép a tükörben

 

 

Nem is tudom mikor történt velem. Talán a múlt héten. Talán tegnap. Talán soha. Csak az emlékeim játszanak kegyetlen játékot, és megtévesztik szemem. Mindegy. A lényeg az, hogy attól függetlenül,  megtörtént-e, vagy sem, nekem igenis fontos a múlt.

 

Álmos, kellemetlen, ködös reggel volt. Az éjszaka elszívott cigarettafüst kátránymérge érezhetően kaparta a tüdőmet. A szemem fáradt és kiégett. Az este füstkábulata még mindig nem múlt el teljesen. Szomorú. Most már mindig így lesz? Elhagyjuk a várost, hogy szabaduljunk börtönétől, de csak a saját magunk által épített ketrecbe utazunk, a saját döntéseink alapján.

Hát igen ezek vagyunk mi. A szabad döntésről, a szabad szellemről papolunk, és igazából rabok vagyunk.

-         Miért is hinném, hogy valaki vagyok? - kérdezem tükörképemet, persze esélyt adva neki hogy válaszoljon.

-         Azért mert nincs választásod. Egy vagy Közülük. Egy vagy a Szabad Rabok közül. - tükörképem válasza megdermeszt.

            Egyáltalán, kíváncsi voltam a véleményére? Nem! Az ember azért beszél a falakhoz, és a tárgyakhoz, mert fél a választól. A falak pedig általában hallgatnak. De Ő válaszolt. Nem hagyva nekem megnyugtató bizonytalanságot. Nem hagyva rejtélyes és izgató álmokat. Csak hideg tényeket.

-         Ha olyan okos vagy megmondanád nekem, hogy kik azok a Szabad Rabok? - kihívóan csípőre teszem a kezem. Természetesen utánozza mozdulatomat.

-         Miért is ne? Bár modorod kétségkívül hagy némi kívánnivalót maga után, leszek olyan kedves, és mesélek neked Magadról. Rólatok. Rólunk. - volt valami tükörhangjában ami arra figyelmeztetett, hogy nem szórakozik, hanem komolyan gondolja azt amit mond.

-         Tudod, kedves Valódi Alakom, ti emberek hajlamosak vagytok közönséges, sematikus, és egyszerűen tömeglénynek lenni. Külön-külön mindegyikőtök különböző, ami egy gyönyörű kaotikus képet mutatna, ha társaságban nem változnátok a legelfogadottabb álarcotokká. Kialakított maszkjaitokat magatokra veszitek, hogy megfeleljetek mások elvárásainak. Pontosabban annak a képnek, amit kialakítottatok magatokról az adott közegben.- hangja kedves, kioktató, de valahol mélyen keserű is. Csendben maradok. Nem érzem úgy, hogy érdemlegeset tudnék válaszolni.

-         Vegyük például az érzelmeiteket. Mindannyian  szükségét érzitek annak, hogy érezzenek valahogyan irántatok. Legjobban azt szeretitek, hogyha szeretnek, hogyha csodálnak, ha térdre borulnak előttetek, hogyha megalázkodva térden csúszva könyörögnek nektek, hogy egyszerűen létezhessenek mellettetek, ti pedig nagy kegyesen megadjátok nekik az engedélyt, természetesen feltétlen hűséget fogadtattok velük. Szerinted jogosan? -

kérdésére nem mertem válaszolni. Túlságosan is mélyre ásott, túlságosan elmerült azokba a lelki bugyrokba, amik minden emberben el van temetve, de van aki kiássa, és használja. Visszataszító korhadéka a Teremtésnek. Érzelmi ingovány, amelyben bárhová lépsz halálra vagy ítélve. Ezt gondoltam. De nem válaszoltam, továbbra is mélyen hallgattam.

-         Rabszolgaként vagytok képesek elviselni a másikat, másként nem is tűritek meg a közeletekben. Sehogy. De ha Önmagatokat nézitek az is elég a meghasonláshoz. Szeretnéd hallani?- szinte már üvöltött. Én tehetetlenül egyre lejjebb hajtottam a fejem. Csend.

-         Van olyan köztetek aki úgy jár a világban, hogy látja a szépségét? Látod a délutáni esőcseppekben a tündérek szemét? A régi szobrokban a történelem könnyeit, az emberek mozdulataiban meghallod a zenét? Hallod dalolni a lépéseket? Meglátod egy fában azt, hogy hogyan nőt fel? Észreveszed a téged körülvevő világ ezer és ezer csodáját? A régi mesék is ebből a világból valók. Csak ezredévek óta vakultok. A világ nem változik, csak a köntösét cseréli nap mint nap. Ti pedig mesevilágban éltek, mint mindig is, de nem veszitek észre, mert nem akarjátok észrevenni. Nektek sokkal kényelmesebb siránkozni, sajnáltatni magatokat. Hát ezért vagytok Szabad Rabok. Mert vakok vagytok egy olyan világban, ahol a látványé a főszerep. A látvány a lényeg.- tükörképem hangja elcsuklott. Összetörten, kifulladva elhallgatott.

-         Nem így van?-

Csend vett körül minket. Egyikünk sem szólt. Csak hallgattuk a reggeli zajokat. Majd összeszedelőzködtem. Irány a mindennapok taposómalma. Elindultam dolgaimat intézni. Tükörképem utánzott, mozgása kicsit rezignált volt, de ez illett a hangulatomhoz. A házból kilépve enyhülni kezdett a tüdőmre nehezedő éjszakai füst. A reggel csípős hidege valamilyen szinten magamhoz térített. A szokásos reggeli séta következett a buszállomás felé.

 

             Valami viszont megváltozott. Felnéztem az égre. Varjak repültek el felettem. De nem a látvány fogott meg, hanem valami más. Nem csak néztem, hallottam is a szárnyaik csapkodását, károgásukat, amely egy sohasem hallott dalt idéztek fel a fejemben, Követtem tekintetemmel őket, és egy ablakon akadt meg a tekintetem, ahol visszatükröződött a reggeli napfény. Mintha egy pillanatra egy tündér vetett volna bukfencet a fénylő felületen. Megálltam. Körültekintve magam körül, mintha egy új világba csöppentem volna. A mesék világa volt körülöttem. A harmat cseppjeiben tükröződő Serpentina szemek, a felhők szélén játszó szélgyerekek, a szemekben tükröződő szivárvány könnyek. Fantasztikus élmény volt. Először láttam a világot. Azt a világot amiről gyerekként csak álmodozhattam.

            A mindennapok mesevilágát.

            A napom többi része is így telt. Sok olyan szépséggel találkoztam, amit el sem lehet képzelni, de le sem tudnék írni, hisz nem léteznek tájuk szavak. Mintha az emberi beszéd képtelen lenne a szépet leírni teljes valójában. Este izgatottan mentem haza. Természetesen nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam. Éjfél körül úgy döntöttem, hogy felkelek, és sétálok egyet a városban. Felöltöztem, és útnak indultam. A kihalt, nagy forgalmú utcákat sárgás fényben fürösztötte az éjszakai lámpák fénye. Csend volt. Csak valami a mélyben zúgott, lüktetett. Nem tudtam elképzelni, mi lehet. Elkezdtem keresgélni. Utcák százait jártam be, és kezdtem elcsüggedni, mert sehol sem találtam a lüktetés forrását. Fáradtan roskadtam egy padra, egy sohasem látott templom kertjében. Ekkor világosodott meg bennem. Elnevettem magam. A lüktetés a város szívének dobogása volt. Ha keresed, soha nem találod meg, együtt létezni vele, viszont könnyű. Kipihenten érkeztem haza. Sokáig aludtam aznap.

 

            Este volt, mikor felkeltem. Elégedett voltam magammal, a világgal. Mindennel.

-         Hát nem szép az élet?- boldog voltam és meg akartam osztani valakivel. Tükörképem, fanyar mosolya sem tántoríthatott el boldogságomtól.

-         De igen. Most láthattál egy darabot a valódi világból. Most már csak az a kérdés, hogy meddig tudsz úgy élni ezzel, hogy egyedül leszel, aki így lát. - elmosolyodtam.

-         Sosem leszek egyedül. Velem lesznek a világosság, és a sötétség Angyalai, mert látom őket, és hiszek bennük. Hallom a varjak táncát, hallom az eső szépségét. A köd zokogását, az élet lüktetését. A halál csendes méltóságát. De valamire kíváncsi lennék. Te ki vagy tulajdonképpen?- kérdőn meredtem tükörképemre. Vártam, hogy mit válaszol. De most Ő hallgatott, ahogyan én tegnap. Lehajtott fejjel. Csendesen. De úrrá lett magán. Megrázta a fejét, szemeiben könny csillant meg. Hangja szebb volt, és szomorúbb mint amit én életemben valaha is hallottam.

-         Ki vagyok én? Senki. Csak a te tükörképed. Egy kép. Egy kép a tükörben.

 

 

Hát ennyi lenne kis történetem. Nem tudom igaz-e vagy sem. A tény, hogy megtörtént. Nekem a tükörképem a Kis Hercegem. Szerintem mindenkinek van ilyen. Csak van aki nem veszi észre. Nem akarja észrevenni.

             Őket sajnálom. Nem lehetnek igazán önmaguk. De mindegy az én szememben ők is szépek. Mert megmutatta nekem, hogy hogyan kell őket látnom. Megmutatta nekem. Ő aki csak egy kép a tükörben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.